Go fishing with Sandy

Másnap rendkívül vidáman és kipihentem ébredtem, és csodáltam az ablakomból a hajnali párát a fűszálakon…. Bocs, ez egy másik történet.
Szóval hulla fáradt voltam, és utáltam a fényt, ami betolakodott az agyamba a függöny elhúzásakor. Erőtlenül kivánszorogtam a fürdőbe és magamra erőszakoltam egy hideg (na jó, langymeleg) zuhanyt, hátha attól felébredek. Az ébredésről csak annyit, hogy állva képes lettem volna visszaaludni, úgy, hogy közben még víz is folyik rám. Kénytelen voltam összerántani magam, ha nem akartam lemaradni a vasárnapi programról. Az egyetlen reményem, a fűszál, amibe kapaszkodhattam az volt, hogy hátha Sandy lemondja a programot, mert mondjuk ő sem tud felkelni, vagy mert sejti, hogy mi nem tudunk, vagy mit bánom én, de ne kelljen ma elhagyni a szobámat. Aztán megcsörrent a telefon. Katrin volt, közölte, hogy most hívta őt Sandy (hongkongi kolléganőnk). Huhhh, gondoltam imáim meghallgatásra találtak, visszabújok az ágyba és újra édes álomba merülök. De Sandy csak azt mondta, hogy elaludt egy kicsit, így később megyünk. Annyival viszont nem később, hogy visszabújjak még, úgyhogy megreggeliztem a hotelban és a szobámban vártam az indulást. Horgászni megyünk, ennyit tudtam. De ez elég volt ahhoz, hogy félelmeim támadjanak. Gondoltam az átmulatott éjszaka után még pont az hiányzik nekem, hogy 38 fokban ringatózzak egy csónakban a kiszáradás határán.
Szóval vettem két liter vizet, bevettem egy Daedalont és irány a tenger. Sandy egy barátja kísért el minket, jobban mondva mi kísértük őket, tehát négyen béreltünk egy halászbárkát 4 órára,

kihajóztunk és egy damillal, amin volt egy súly, meg egy horog, nekiláttunk horgászni (bot nem volt, csak a kezünk). Minden várakozásom ellenére ez egy csodálatos nap volt, meglepően jól esett a napsütés, a tenger és a szigetek látványa körülöttem, egyáltalán nem volt kellemetlen a ringatózás, mert nyugodt volt a víz. Nem beszélgettünk, ami az elején nekem furcsa volt, hiszen ismertek, de nagyon jó volt ez így.

Néha rám tört az álmosság, de mivel Katrin 3-4 sikertelen fogás után feladta és elnyúlt a csónakban, nem tehettem meg, hogy én is elalszom, elég vicces lett volna ugyanis, hogy a két európai ott horpaszt a csónakban, mikor ők akartak horgászni menni. Szóval hősiesen bedobtam a horogra akasztott rákocskát, majd megvártam, míg lezabálták a halak, majd újra tettem rákot a horogra, majd megint lezabálták, és újabb rák, és újabb üres horog, és, és, és. Fél óra telt el, amikor is végre volt egy nagy fogásom! Én! Elsőre én! A többieknek még semmi! Amíg megpróbáltam kihúzni, addig is hangosan ünnepeltem magam. De a halam nem akart kijönni. A damil feszült, nekem vörös volt a kezem, annyira téptem kifelé, de nem mozdult. Biztos voltam benne, hogy megfogtam életem cápáját, pedig csak a kövek közé szorult be a horog…. Mindegy, nem adtam fel. Eztán kifogtam egy követ, azt már sikerült is kihúzni, aztán vagy másfél óra elteltével egy halacskát,

amire azt mondták, ez egy drágább fajta. Aztán egy másik követ, majd még másfél óra múlva egy még kisebb halacskát, arra már azt sem mondták, hogy legalább drága. Szóval nem voltam túl sikeres, de hongkongi barátaink sem. Összesen hat halacskát fogtunk, amiket a végén rábíztunk a bárka tulajdonosára, mert arra sem voltak elegek, hogy valaki hazavigye őket. Mikor megkérdeztem, hogy előzőleg mennyit fogtak, azt mondták, kb. 200 halat. Na schön! Mi meg négy óra alatt hatot...
Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, a gondolataimba merülve (otthon jártam nálatok), fürödve a napsütésben, gondtalanul ringatózva, élvezve a naplementét.

Teljesen kikapcsolt és feltöltött ez a délután, nem is éreztem magam fáradtnak, de az igazat megvallva este úgy zuhantam be az ágyba.