Back to China

Ismét vagy háromnapi beszámolóval tartozom. Az elején ugyan ígéretet tettem a napi rendszerességre, de nem tudom betartani.

Hétfőn az irodában voltunk, délben elmentünk egy japán étterembe ebédelni. Munka után irány a hotel, majd vacsora a shopping mall-ban. Javaslatomra spaghetti house-ba mentünk Katrinnal. Ez is egy étteremlánc itt Hongkongban. Csak azért írom le, ha netán erre járnátok, még csak véletlenül se tévedjetek be ide!! Borzalmas volt a gombakrémlevesem és a spagettim is, mindkettő valami fehér szósszal készült, ami elvileg tejszín, gyakorlatilag az otthoni kantin finomfőzelékének fehér közegéhez hasonlító, csak annál sokkal sűrűbb, valszeg porból készült, villához ragadó, rossz ízű szörnyűség. És mindez egy vagyonért. Még jó, hogy a leveshez rendeltünk fokhagymás pirítóst, azt azért sikerült elkészíteniük. Na, akkor és ott eldöntöttük, hogy eztán ha nem amerikai étteremlánc, akkor csak ázsiai konyha, mert azt legalább tudják.
Mindketten rosszul voltunk, még sokat próbált kolléganőm is, így előkerült a bőröndömből a duty free-s vésztartalék, az Underberg. Mondanom sem kell, ettől jobb nem lett, inkább rosszabb, nem is értem, mit szeretnek az emberek a gyomorkeserűkben. Az összes vízkészletemet felhasználtuk, és vagy 1 óra közös szenvedés után a másnapi viszontlátás reményében elköszöntünk egymástól. Nekem még gyorsan össze kellett pakolnom a bőröndömet, hiszen másnap ismét átmentünk Kínába és arra az egy napra ki kellett csekkolnom a hongkongi hotelból. Katrinnak nem kellett, így a bőröndömet reggel hála istennek átvihettem az ő szobájába.

Kedden tehát ismét Kína, azon belül Shenzen, egy újabb beszállító. Miután túl voltunk a viziten, ebédelni vittek minket egy kínai étterembe, ahol minden ízlett. Agyon dicsértük a vendéglátót, mire elárulta, hogy rengeteg nyugati látogatójuk van, így már tudják, milyen kajákat szeretünk, és módszeresen olyanokat rendelnek. Nagyon dicséretes! Bár a pekingi kacsát (kacsabőrt) nem tudom, miért erőltetik, annyira nem vagyok elragadtatva tőle. (Igaz, ez sokkal finomabb volt, mint a múltkori, nem volt olyan édes.)
Délután aztán felkerestünk egy culture village (kultúrfalu) nevű helyet, ahol piciben összezsúfolták a legnevezetesebb látnivalókat Kína minden tájáról,

illetve nem csak a látnivalókat, hanem az egyes tájegységek jellegzetes házait, azok berendezését és bemutatják az ottani életet, népszokásokat, népviseleteket.











Érdekes, de túl sok minden egy helyen és nekünk nehezen befogadható.

Sajnos túl kevéssé ismerem ahhoz Kínát, hogy felismerjem az egyes népviseleteket, vagy látnivalókat.


Amíg Sandy rögtön tudta, hogy hol található az a hatalmas Buddha szobor, amit épp kicsiben látunk,

vagy hogy a pekingi palota előtt állunk,

esetleg épp egy tibeti lakóház konyhájában, addig én jóformán csak a Kínai Nagyfalat ismertem fel. (Ez az én szégyenem, tudom. Van mit behozni.)

Persze táblákon ki van írva, de nem mindig van kedve az embernek végigböngészni mindent. Főleg, hogy egész éjjel nem aludtam, csak álmatlanul hánykolódtam gyomorfájással küszködve.
Csak azt akarom érzékeltetni, hogy biztos sokkal nagyobb élmény egy kínainak végigjárni ezt a falut,

hiszen ő tanult róla, tévében látta, míg én nem tudom a látottakat hova tenni.











Ahogy ő sem ismerné fel a mi parlamentünket, vagy Mátyás templomunkat, esetleg Lánc-hidunkat. Ott értettem meg, hogy annak idején miért voltak olyan unottak német vendégeink a Pusztán, amikor mi nagy lelkesen magyaráztuk nekik a magyar népviseletek közti különbséget, és közben elolvadtunk a gyönyörűségtől. Ő meg örült, hogy legalább azt tudja, melyik a betyár. De amikor az jött, hogy a kiskunsági betyár más színű ruhát hordott, mint a hortobágyi, akkor inkább legurított egy újabb snapszot, az a biztos. Neki egy kutya, betyár, betyár.
Miután végigjártuk a falu kb. negyedét (!), besötétedett és beültünk egy mini olimpiai megnyitóra.:) Egy esti előadás, ami egyben cirkusz, varieté,

lézershow és tűzijáték - egyébként Kína történelmét eleveníti fel apró epizódokban.

Nagyon tetszett, elképesztő mire képesek ezek a kínaiak. Viszont döbbenetes volt, hogy nincs taps. Mi egy minősíthetetlen színházi előadás után is tapsolunk legalább negyed órát, már csak tisztességből is, míg ők az előadás vége előtt 5 perccel elkezdenek kifelé özönleni. A biztonsági őröknek kell visszatartani őket kordonokkal, hogy legalább a végéig maradjanak. A shownak még nincs vége, amikor bejön két bohóc, hogy legalább valamelyest megtapsoltassa a közönséget, de show végén felejtsd el, hogy bárki összeütné a két tenyerét. Mikor ezt szóvá tettük Sandynek, azzal reagálta le, hogy a kínaiak mindig sietnek, ergo tapsolni sem érnek rá. Több mint furcsa…
Előadás után taxival mentünk a hotelba. Ismét egy féktelen őrült taxis, alig várod, hogy kiszállhass, de most nem csak halálfélelmedben, hanem azért is, mert térdig jársz az előző utas gyomrának tartalmában, amit fizetségül ott hagyott a hátsó ülés előtt. Nem beszélsz, nem lélegzel, nem nézel, csak koncentrálsz, hogy kibírd. És valahol még meg is érted az előző utast, nem csoda, hogy így járt, neked sem volt egyszerű az utad.
Ismét egy puccos szállodában szálltunk meg, este ott vacsoráztunk, a szálloda éttermében (miután kihevertük a taxis élményünket). Lassan ott tartok, hogy fintorogva gondolok az otthoni kantinos krumplis tésztára, meg marhatokányra, mikor itt jobbnál jobb kajákat eszem. Ugye, miből lesz a cserebogár! Ezt ti sem gondoltátok volna. Ráéreztem az ízére, ha hazamegyek első dolgom lesz keresni egy eredeti kínai éttermet Budapesten és végigetetni veletek a kedvenceimet! Persze pálcikával!:)

Szerdán Kínában nemzeti ünnep volt, így nem dolgoztunk. Kedvünkre lustálkodhattunk a szállodában, mert nagy előnyük Európával szemben, hogy nem kell hajnalban kicsekkolni. Akkorát reggeliztünk, a haltól a párolt zöldségeken, és a tésztán át az édességekig mindenfélét megkóstoltunk. Dél elmúlt, mire újra Hongkongban voltunk, és visszafelé fordult először elő az útlevelem ellenőrzésekor, hogy nem szedtek ki a sorból és nem kellett elballagnom egy, vagy két tiszttel egy külön irodába, külön székre lecsücsülnöm, végigvárnom, amíg mustrálgatnak, majd úgy döntenek, hogy átengednek. Ja kérem, már megszokták a fizimiskámat. Hát igen, nekem sem volt egyszerű!
Visszamentünk a hotelba, újra becsekkoltam, majd bikinire váltottunk és lementünk ejtőzni a szálloda medencéjéhez.

(Fotózni nem lehet, a szállodalakók védelmében, én azért nem hagytam magam.)
Igazi Kánaán, mert a kínaiak nem olyan vízicsibék, mint mi vagyunk. Ugyanis félnek a naptól. (Kínában a fehér bőr a szépségideál, minél sápadtabb, annál jobb - bejövök nekik.:) Nem szívesen mennek ki az utcára sem, ha mégis ki kell menni, akkor UV szűrős (!) esernyővel.) Meg félnek a víztől is, mert úszni sem nagyon tudnak. Márpedig egy szálloda medencéjénél, ha más nem is, de víz, meg napfény, az van. Szóval elég vicces, hogy az úszómesteren túl nem nagyon van más a medencénél. Hatalmas medencecsodák állnak jóformán üresen. Szóval ott töltöttük a délután első felét, majd ismét útra keltünk. Sandy elvitt minket shoppingolni.

Izgalmas volt, annak ellenére jól éreztem magam, hogy ebből a szempontból nem vagyok tipikus nő, mert a vásárlással ki lehetne kergetni a világból. De csavarogtunk, kávéztunk, nézegettünk, írnám, hogy próbálgattunk, de azt nem, mert azt nem lehet. A méregdrága butikokban igen, de a kevésbé drágákban nem. Míg kolléganőm így is bevállalta a dolgot és egy rakás cuccot vett magának, addig én azért attól idegenkedtem, hogy próba nélkül megvegyek bármit is. Bár lehet, hogy ezzel a szokással is megbarátkozom majd, mint a kajákkal :)

és a fél ruhatáramat lecserélem. (Persze, hogy nekik nem kell próbálni, mert szinte minden ruha egy méret (nem vicc!) és hát ők is ugyanúgy néznek ki szinte. Alacsonyak és vékonyak. Elvétve látni csak egy-két magasabb, husikásabb példányt.) Vacsora ismét Mc’Donaldnél volt, többet jártam itt nála, mint otthon két év alatt. Aztán mivel mással zárhatná a kínai a nemzeti ünnepet, mint tűzijátékkal, ha már egyszer őtőle származik.

Apait-anyait beleadtak, 400 000 Eurót költöttek, ropogott az ég alja, nappali világosságot csináltak.

A végét rajtunk kívül alig pár százan várták meg, pedig akkor van a legnagyobb csindradatta, de hát ugye a kínai mindig siet, meg amúgy sem tapsol (most is csak mi tapsikoltunk csodálatunkat kifejezendő), szóval a rendőrök 10 perccel a vége előtt kordonokat bontottak és elkezdett hömpölyögni a nép.

A nagy tűzijátékra aztán megszomjaztunk, és egy-egy koktéllal zártuk a napot egy bárban.