Go fishing with Sandy

Másnap rendkívül vidáman és kipihentem ébredtem, és csodáltam az ablakomból a hajnali párát a fűszálakon…. Bocs, ez egy másik történet.
Szóval hulla fáradt voltam, és utáltam a fényt, ami betolakodott az agyamba a függöny elhúzásakor. Erőtlenül kivánszorogtam a fürdőbe és magamra erőszakoltam egy hideg (na jó, langymeleg) zuhanyt, hátha attól felébredek. Az ébredésről csak annyit, hogy állva képes lettem volna visszaaludni, úgy, hogy közben még víz is folyik rám. Kénytelen voltam összerántani magam, ha nem akartam lemaradni a vasárnapi programról. Az egyetlen reményem, a fűszál, amibe kapaszkodhattam az volt, hogy hátha Sandy lemondja a programot, mert mondjuk ő sem tud felkelni, vagy mert sejti, hogy mi nem tudunk, vagy mit bánom én, de ne kelljen ma elhagyni a szobámat. Aztán megcsörrent a telefon. Katrin volt, közölte, hogy most hívta őt Sandy (hongkongi kolléganőnk). Huhhh, gondoltam imáim meghallgatásra találtak, visszabújok az ágyba és újra édes álomba merülök. De Sandy csak azt mondta, hogy elaludt egy kicsit, így később megyünk. Annyival viszont nem később, hogy visszabújjak még, úgyhogy megreggeliztem a hotelban és a szobámban vártam az indulást. Horgászni megyünk, ennyit tudtam. De ez elég volt ahhoz, hogy félelmeim támadjanak. Gondoltam az átmulatott éjszaka után még pont az hiányzik nekem, hogy 38 fokban ringatózzak egy csónakban a kiszáradás határán.
Szóval vettem két liter vizet, bevettem egy Daedalont és irány a tenger. Sandy egy barátja kísért el minket, jobban mondva mi kísértük őket, tehát négyen béreltünk egy halászbárkát 4 órára,

kihajóztunk és egy damillal, amin volt egy súly, meg egy horog, nekiláttunk horgászni (bot nem volt, csak a kezünk). Minden várakozásom ellenére ez egy csodálatos nap volt, meglepően jól esett a napsütés, a tenger és a szigetek látványa körülöttem, egyáltalán nem volt kellemetlen a ringatózás, mert nyugodt volt a víz. Nem beszélgettünk, ami az elején nekem furcsa volt, hiszen ismertek, de nagyon jó volt ez így.

Néha rám tört az álmosság, de mivel Katrin 3-4 sikertelen fogás után feladta és elnyúlt a csónakban, nem tehettem meg, hogy én is elalszom, elég vicces lett volna ugyanis, hogy a két európai ott horpaszt a csónakban, mikor ők akartak horgászni menni. Szóval hősiesen bedobtam a horogra akasztott rákocskát, majd megvártam, míg lezabálták a halak, majd újra tettem rákot a horogra, majd megint lezabálták, és újabb rák, és újabb üres horog, és, és, és. Fél óra telt el, amikor is végre volt egy nagy fogásom! Én! Elsőre én! A többieknek még semmi! Amíg megpróbáltam kihúzni, addig is hangosan ünnepeltem magam. De a halam nem akart kijönni. A damil feszült, nekem vörös volt a kezem, annyira téptem kifelé, de nem mozdult. Biztos voltam benne, hogy megfogtam életem cápáját, pedig csak a kövek közé szorult be a horog…. Mindegy, nem adtam fel. Eztán kifogtam egy követ, azt már sikerült is kihúzni, aztán vagy másfél óra elteltével egy halacskát,

amire azt mondták, ez egy drágább fajta. Aztán egy másik követ, majd még másfél óra múlva egy még kisebb halacskát, arra már azt sem mondták, hogy legalább drága. Szóval nem voltam túl sikeres, de hongkongi barátaink sem. Összesen hat halacskát fogtunk, amiket a végén rábíztunk a bárka tulajdonosára, mert arra sem voltak elegek, hogy valaki hazavigye őket. Mikor megkérdeztem, hogy előzőleg mennyit fogtak, azt mondták, kb. 200 halat. Na schön! Mi meg négy óra alatt hatot...
Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, a gondolataimba merülve (otthon jártam nálatok), fürödve a napsütésben, gondtalanul ringatózva, élvezve a naplementét.

Teljesen kikapcsolt és feltöltött ez a délután, nem is éreztem magam fáradtnak, de az igazat megvallva este úgy zuhantam be az ágyba.

Night fever II.

Este aztán nagy elánnal készülődtünk és elindultunk, hogy meghódítsuk a hongkongi éjszakát. Bemetróztunk a központba. Alig indultunk útnak, máris egy multi-kulturális farsangi kavalkád kellős közepében voltunk. Európa buliszigeteit tudnám ehhez hasonlítani. (Vagy a Rio de Janero-i karnevált piciben, bár ott még nem jártam.) Fülledt éjszaka, millió ember, rengeteg országból, rengeteg nyelven, hangos zene, bárok, fények, mámor, vidámság, parti. És mindenki nyitott és örül a másiknak és kérdi, honnan jött. Mi magunk is egy multi-kulti elegy voltunk, egy hongkongi, egy német és egy magyar. Szeltük keresztül-kasul az utcákat, az őrült hömpölygő forgatag közepén, örülve, hogy részesei lehetünk ennek a spontán ünneplésnek. Akkora volt bárokból a választék, hogy nagy megilletődöttségünkben azt sem tudtuk, hová üljünk be. Így aztán egy angol pubban táncoltunk egyet az Obladi Obladára, majd egy másikban ugráltunk a Jump-ra, és így tovább, míg nem el nem értünk egy latin bárhoz. Na mit gondoltok? Hát persze, hogy innen tovább egy tapodtat sem! Mojito night volt, bár nem igazán tudom, hogy ez mit takart, mert volt, hogy egyet fizettünk és kettőt kaptunk, volt, hogy nem fizettünk és kaptunk :), de volt, hogy egyet fizettünk és egyet kaptunk. Szóval elég sajátosan értelmezik. Mindegy, a lényeg, hogy táncoltunk egy nagyot bessame, bessame mucho-ra és társaira, és láttuk, hogy ez az a zene, ami összehoz öreget és fiatalt, írt, németet, hongkongit, meg magyart. (Atya ég, ez rímel! Verses kötetbe kezdek!) Volt mit nézni. Egy madridi óriásplakátról lelépett egy überjóképű pasas, érkezett öltönyben, aztán átöltözött farmerba - nem előttünk, bár nem bántuk volna :) - , fehér ing maradt, csak kigombolt néhány gombot és egy ital után olyan profi táncba (amolyan Dirty Dancing II.-be) kezdett egy hongkongi dunnyuskával (!), hogy ha egész éjjel fel nem állok az asztaltól, csak nézem őket táncolni, már akkor is elégedetten távozom. Persze nem így történt, mert azért mi is táncoltunk. Édes volt, ahogy német kolléganőm tanította a hongkongit különböző csípőmozdulatokra.:) Aztán hajnalban hazataxiztunk, aludtunk néhány órát és ismét felkerekedtünk, hiszen nem aludni jöttünk.

1. hétvége Hongkongban

Hát, nem is tudom, hogy kezdjem. Annyira sűrű volt a hétvége, annyi volt a program és annyi élmény kavarog a fejemben, hogy nem is vagyok biztos benne, egyáltalán le tudom-e írni. Még egy rövid (?) kitérőre visszakanyarodnék a péntek estére. Ugyanis miután eltelt az első nap a hongkongi irodában, és megnéztük Bruce Lee-t,

a hírességek sétányát és a zenés lézershow-t,

Irena beharangozta, hogy 'big challange' (nagy kihívás) vár rám a mai vacsorát illetően. Egy kicsit ugyan tartottam tőle, de miután hosszú ideje nem volt semmi gondom az ázsiai kajával, mondhatnám akár azt is, hogy egyenesen megkedveltem, álltam elébe. Hát kérem, óriási naivság volt részemről azt gondolni, hogy már nagy meglepetés nem érhet. Elmentünk egy ’hot pot’ (forró tál) étterembe. Lobogó zavaros lébe dobálnak bele mindenféle nyers húst, zöldséget, halat, majd kis idő elteltével kiveszik és megeszik.











Egyazon lében úszik a kukorica a marhával, a pacallal, a gombával és a csirkével, meg a disznóval, meg a polippal és a kínai kellel, meg a hallal, a tésztával, a kagylóval és a rákkal és a végén dobjuk bele a desszertet is, nem számít, már úgyis összeettünk mindent.

Huhhh, hát, kapkodtam sűrűn a levegőt, megpróbáltam főtt kukoricával jól lakni és nem fogjátok elhinni, a listáról még az egyéb zöldségeken és tésztán túl a rákkal tudtam megbarátkozni. Ugyanis azt elhiszem, hogy annak nem kell több két percnél. De nekem ne mesélje senki, hogy a pacalt meg a marhahúst csak épp belelógatom a lébe, és már kapom is ki, mint nagymamám annak idején a mosott ruhát a kádból a harmadik öblítés után. Na nem! A pacalt is, meg a marhát is órákig szoktuk főzni, és még akkor mindig előfordul, hogy rágós a hús. Gondoltam, mindegy, feladom elveimet, megpróbálkozom egy darab csirkével. Ugyan a vasárnapi húsleveseim sem két percesek, de hátha ők tényleg megfőzik a csirkét 2 perc alatt. Ki tudja. Viszont amikor a tányéromra tettem a lobogó léből kihalászott csirkét és az büdös volt - olyan szagú, mint amikor megveszed a húst hétvégére, de idő hiányában nejlon zacskóstól bevágod a hűtőbe, és másnap megmosod egyszer, megmosod kétszer, még harmadjára is, de akkor már tudva tudod, hogy ki fogod hajítani a kukába, mert nem fogod ezzel mérgezni a családodat -, na akkor úgy döntöttem, hogy no more challange! Inkább kukorica, meg gomba, attól bajom nem lesz. Sajnos nem voltak elragadtatva a lelketlenségemtől, de én sem az ő ötletüktől, tudattam velük, nem kell félteni, már jól laktam kukoricával, és különben is, kérnék még egy San Miguelt….
(Ezalatt az idő alatt német kolléganőm hatalmas szenvedéllyel ette végig a komplett menüt és rikkantotta percenként végtelen boldogságban úszva, hogy I like it! Ezt csak azért írom le, hogy teljes legyen a kép.)

Szombaton aztán nagy kirándulást tettünk Happy Buddhához. Egy libegő vezet fel a hegyre, ahol Buddha csücsül.

Lélegzetelállítóan gyönyörű a látvány. Alattad tenger, halászok térdig feltűrt nadrággal, szalmakalappal,

szigetek sárga homokpadokkal, előtted hegyek, vízesések, gyalogösvények.

Óriási szerencséjük van a hongkongiaknak, hogy még csak el sem kell hagyni a várost ennyi csodáért. Minden egy helyen, szédítő sokszínűséggel, harmóniában. Buddha már messziről látszik, hatalmas és méltóságteljes.

Felsétáltunk hozzá egy végtelennek tűnő lépcsősoron. Onnan föntről is pazar a kilátás. És a levegő rendkívül tiszta. Akkor érzed igazán, hogy szennyezett a levegő a városban, ha felmész ide. Innen aztán taxival egy kis halászfaluba vezetett az utunk.

Mondhatnám, hogy festői, de nem az. Jó volt látni, viszont sajnos sok vonatkozásban Devecserre emlékeztet. Ezek az emberek kizárólag halászatból élnek maguk tákolta kalyibákban, rozzant csónakkal és sok szeméttel körülvéve. Ha egyszer kipucolnának minden szemetet, lehetne akár skanzenszerű is, de így elég szívfájdító a kép. Viszont ha csak a felszínt nézed és nem akarsz mögé látni, akkor kellemesen eltöltheted a délutánt a kalyibák közötti barangolással és az árusok portékájának (bizarrnál bizarrabb tengeri herkentyűk) szemlélésével (az orrot persze néha be kell fogni).
Miután visszatértünk a városba, megcéloztunk egy thai éttermet. Nem történt semmi említésre méltó, ha csak az nem, hogy volt vagy 20 fok az étteremben, mi majdnem megfagytunk és ennek ellensúlyozására mindegyőnknek kihoztak egy-egy pohár forró vizet. Mindent megettem, de nem hagyott bennem semelyik étel maradandó emléket.

Első benyomások Hongkongról

Tegnap megérkeztünk Hongkongba. Magunk mögött hagytuk Kínát, beleértve Zhuhait, Shenzent, Shanghait, Chengdut. Itt tartózkodásom első fázisa ezzel lezárult, hiszen túl vagyunk a gyárlátogatásokon. Ketten maradtunk, német kolléganőm, Katrin és én. A többiek hazarepültek már. Érdekes volt az elmúlt két hét, Kína sok meglepetéssel szolgál, egész más világ. De talán sikerült valamifajta képet adnom róla. Itt Hongkongban olyan, mintha nyugaton lennénk (szoktuk volt mondani). A hotel szuper, a szoba nagyon kellemes, az ágy olyan hatalmas, és olyan vastag a betétje, hogy tegnap, miután becsuktam magam mögött az ajtót és lerúgtam a cipőmet, azzal kezdtem, hogy nekifutásból egy hasast ugrottam, és beleástam magam a párnarengetegbe. Szívem szerint ki sem másztam volna, de a koffer sírva könyörgött, hogy pakoljam ki, és a gyomrom is, hogy töltsem meg. Szóval miután szépen berendezkedtem a szobámban, Katrinnal útnak indultunk a hotelból közvetlenül elérhető bevásárló központba. Szerintem, aki tegnap látott, azt gondolhatta, hogy az európai nyitott szájjal tud csak létezni, mert nekem, amikor beléptünk leesett az állam, és csak akkor csuktam be újra a szám, amikor tele volt hamburgerrel.:) (Ellentétben a kínaiakkal, mert nekik evés közben folyton nyitva van, csámcsognak, szürcsölnek, és ha még beszélnek is, akkor aztán repked minden százfelé.) Butikok, csilli-villi éttermek, cukrászdák, szalonok, mozik végtelensége. Számtalan sok üzlet, számolatlan sok emberrel. Olyan divatosan öltözködnek, hogy egész Európa elbújhat mögöttük. És most nem a felső tízezerre, hanem az utca emberére gondolok. Mindig azon gondolkodtam, hogy vajon ki veszi fel a kifutókon látható modelleket. Most már tudom. Hihetetlen bátrak, és magabiztosan viselik a legőrültebb cuccokat. Ők is szépek, ápoltak, fiatalosak, finom sminkkel, csodaszép bőrrel, csakúgy, mint a kínaiak, de még trendibbek. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy igazságtalan a Teremtő, mert a hajukon kívül, ami rendkívül dús és csillogó, sehol nem látni egyetlen szőrszálat sem. És a narancsról is csak a gyümölcs jut eszükbe!)
Viszont ami több mint furcsa, az az, hogy akár mennyire keresem a szemeimmel a jóképű ázsiai férfit, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy még nem jött szembe velem. Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy hogy születnek ezek a gyönyörű nők, ha nincs egy megfelelő kinézetű hím sem.
Árak, na azok vannak! Biztos jól keresnek a hongkongiak, ha így tudnak megjelenni. Egy-két butikba bevágódtunk, de velem együtt Katrin is hamar távozott, látva, hogy egy farmer 200 euró…
Megcéloztunk egy McDonald’s-t, mert egyrészt túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy kitaláljuk, a helyi éttermek mit is kínálnak, másrészt amióta itt vagyunk, voltunk már néhány amerikai étteremláncban, de szegény meki eddig kimaradt. Bődületesen olcsó (valszeg egyébként nem élne meg Kínában), egy Big Mac menü kicsit több mint két euró. Megfigyelő pozícióban, egymás mellett foglaltunk helyet. Volt mit nézni. Ez a fiatalok randizó helye, a legszerelmesebb szavak McChicken és McFish szendvicsek, sültkrumpli és kóla társaságában hangzanak el. (Nem mintha egyet is megértettem volna közülük.) Katrin megjegyezte, hogy ha a fiatalok ezeken a gyorsétterem láncokon nőnek fel, akkor Ázsiában is megjelenik az első elhízott generáció. Viszont nem csak a fiatalok, hanem az idősebbek is beülnek ezekbe az éttermekbe. Igaz, nyilvánvaló jelei vannak annak, hogy ez a fajta kaja számukra ismeretlen. Tegnap például egy ötvenes nő ette mély meggyőződéssel úgy a hamburgerét, hogy minden falat előtt megkente epres fagyival. Nem látszott rajta, hogy valami nem stimmel. :) Láthatóan odavannak mindenért, ami, ahogy ők mondják, Western Style. Őrületes gyorsasággal gyűrűzik be minden az életükbe és most főként Kínáról beszélek, nem Hongkongról, hiszen itt ez már régóta adott. Ikea, Auchan, Burger King, minden, de minden létezik itt is. Sőt, millió márka, amit én még otthon nem is láttam. És én még attól féltem, hogy éhen halok. A reptéren több európait, és amerikait láttam, mint ázsiait. A világ imádja Hongkongot és én sem leszek ezzel másként.

Az elmúlt napok esemény(telenség)ei

Elég rég nem jelentkeztem már, ennek különböző okai vannak. Egyrészt a mozgalmas hétvége után három eseményszegény hétköznap következett, másrészt a legutóbbi szállodánkban nem igazán lehetett netezni, mert sok oldal blokkolva volt. Így tíz euróért inkább nem próbáltam ki.
Hétfőn délelőtt elmentünk egy beszállítónk shanghai-i irodájába. Elég kiábrándító volt, hogy sem prezentációjuk nem volt, sem pedig megfelelő angol kiejtésük, hogy legalább értsük, amiről mesélni próbálnak, ha már egyszer olvasni nem tudjuk. Fárasztó volt és szinte érthetetlen. Egy-két kínainak olyan borzalmas kiejtése van, hogy néha elgondolkodom, egyáltalán angolul beszélnek-e. Még aznap délután elmentünk a cégünk shanghai-i értékesítő irodájába. Azon túl, hogy nagy szeretettel és 22 fokos tárgyalóval vártak minket, még egy vacsorára is meghívtak, habár nem sokkal előtte ebédeltünk. Na, itt ismét előkerültek az általam nagyon nem hiányolt nyavalyák. Pl. pacal, sertésnyelv, tofu, szinte nyers libahús, a kocsonyaleves és egyebek. Miután tényleg nem voltam éhes, nagyon nem rázott meg, hogy alig ettem. (Vendéglátónk viszont elmesélte, hogy két éve 3 napot töltött nálunk Magyarországon, 5 kilót szedett fel ez alatt az idő alatt, és két évébe telt ledolgozni.)
De imádom a gombát és elmondásuk szerint Kínában 2-300 féle gomba létezik. Tényleg nem emlékszem, hogy kétszer ettem volna ugyanazt a fajtát. Eszik elő- és főételnek, magában, rendkívül finoman elkészítve. Addig eljutottam ittlétem során, hogy már felismerem a mentőöveket. Szeretem a többi zöldségeiket is, a bébibambuszt, spárgát, spenótot, tengeri zöld akármiket, babot, magvakat, káposztát, uborkát, hagymaféléket, szóval a zöldségekkel is jól lehet lakni. Desszert nincs (meg nagy fenekük sem), az étkezést minden alkalommal az étterem ajándékával, gyümölccsel zárják. Dinnyefélék, cukor- és görögdinnye, meg trópusi gyümölcsök, (szerintem génkezelt) szőlő. Ja, és ők a bébiparadicsomot is gyümölcsként tartják számon. Egyszer fordult elő, hogy hozták a gyümölcsöt, és én (joggal) azt hittem, itt a vége, de eztán jött még vagy 5 fogás, rögtön a dinnyére az a bizarr leves, amivel én még mindig nem tudtam megbarátkozni.
Azt még el akartam mesélni, hogy van egy bűzös tofu nevezetű kajájuk. Na, azzal ki lehetne kergetni a világból. Még nem vittek olyan étterembe, ahol azt lehet kapni, mert állítólag az egész étteremben terjeng a szaga. De egyik alkalommal sétáltunk Shanghai utcáin, épp túl egy frissen facsart mangódzsúzon (isteniek ezek a gyümölcslevek!), amikor bekeveredtünk egy olyan büdös utcára, hogy azt hittem meghalok. A fincsi mangó (bocs, de) kétszer jött fel, alig bírtam visszazavarni. Befogtam orrom, szám, minden elképzelhető módon próbáltam védeni magam, de esküszöm, én még ilyen bűzt életemben nem éreztem. Nem is tudtam, honnan származott, mígnem egyik este Irena megkérdezte, emlékszünk-e arra a büdösre az utcán. Na, ott főzték ezt a kínaiak által nagyon kedvelt bűzös tofut. Azt mondták, egyszer meg kell kóstolni. Egyszerűen fogjam be az orrom, és egyem. Azt hiszem enélkül az élmény nélkül megyek haza.
Tegnap szintén nem volt sok izgalom, egy halálunalmas vásáron voltunk, alig vártam, hogy eljöjjünk. Délben aztán hatalmasat ettünk egy Pizza Hut-ban, hongkongi kollégánk csak nézett, hogy hová fér ennyi… Aztán csavarogtunk egy 10 emeletes plázában, nézegettem az árakat, nem találtam alacsonyabbnak őket az otthoniaknál, sőt. Délután aludtam egy órácskát, majd hatkor útra keltünk ismét a felhőkarcolókhoz. De most a legmagasabb épületet céloztuk meg, annak is a 100. emeletét. Hát, nem tudom valaha láttam-e életemben ilyen szépet. Mire odaértünk hét körül járhatott, és minden esti fényben úszott.

Nagyon elégedetten jöttünk haza, főleg hogy zárásként még útba ejtettünk egy KFC-t és ugyan nem voltunk éhesek, ismét sikerült jól belakni. Szóval egy igazi amerikai napot tartottunk. Ennek aztán meg is lett az eredménye, szinte mindenkit rémálmok, és álmatlanság gyötört. A fene a bambuszrügyhöz szokott gyomrunkat! :)
Ma nagyon rossz napom volt. Hamar haza is kellett este telefonálnom, hogy jobban érezzem magam. Reggel kilenckor elhagytuk a shanghai-i szállodát és este kilenckor meg is sikerült érkezni a chengdu-i hotelba. Mindezt úgy, hogy maga a repülőút nem több két órásnál. Viszont előző éjszaka hatalmas vihar tombolt Chengduban, így országosan az összes járat késett, a miénk összesen négy órát. Ami ma jó volt, hogy életemben először száguldhattam az úgy nevezett Transrapidon, a gyorsvasúton. Igazi élmény, mondhatom, a legmagasabb sebessége 431 km/óra volt.
De ettől a naptól mindenki elfáradt, így egy gyors, ’little bit’ szpájszi szecsuáni vacsora után visszavonulunk. Most már én sem látom a billentyűket sem, csak megszokásból klimpírozok.

Szeptember 21., vasárnap

Vége a Shanghai-i hétvégének. Szép volt, rengeteg élménnyel, sok nevetéssel, jó kajákkal. Ma is csak fél tízre mentünk le reggelizni, majd fél tizenegykor indultunk taxival a Bund nevezetű folyóparti banki negyedhez, telis-tele felhőkarcolókkal.
Ámultunk és bámultunk a méretek láttán. Az ember megpróbál fényképezni, de igazán csak az emlékeiben viszi haza a látványt. A legmagasabb toronyház 101, a második 88 emeletes.

Miután helyi kollégánk a 88 emeletest preferálta, és az külsőre valóban szebb is, bár ízlés kérdése, ezért a 88 emeletes 87. emeletének panoráma kávézójában ittunk kávét. Előttünk hevert a város, bár sajna a reggeli eső miatt akkora köd volt, hogy alig láttunk valamit.

Ennek ellenére hatalmas élmény a világ tetején lenni. Aztán lementünk a 85. emeletre, hogy onnan lenézhessünk a hotel 54. emeletén lévő lobbijára. Elképesztő volt. Körgangos minden szint. Így a gangokról egészen a lobbiig lelátni.

Hátborzongató és szemet gyönyörködtető egyszerre. Aztán ebből az épületből áttaxiztunk egy ötcsillagos szállodába,

ahol a beszerzési vezető csatlakozott volna hozzánk, ha odaért volna. (Amikor beléptünk, egy kínai hegedűművész játszotta épp a Pacsirtát megdöbbentő virtuozitással, majd egy Wiener Walzer következett. Mintha tudta volna, hogy magyarok és németek érkeztek.) Így aztán itt nem ebédeltünk, hanem kifizettük az egy palack 12 eurós (!) Pellegrino vizet, és távoztunk. Átmentünk egy másik, nagyon híres étterembe, annak is a panorámateraszára, ahol ismét lélegzetelállító látvány tárult elénk. (Közben megérkezett a beszerzési vezető is.)

Itt sem ebédeltünk, mert ekkorra már fél öt volt. Ittunk egy frissen facsart narancslevet, aztán átsétáltunk Shanghai bevásárló utcájára.

Attól eltekintve, hogy hülyét kaptam a sok óra, táska és egyéb kacat árustól (vocsíz, vocsíz, lolex, lolex!), akik olyan erőszakosak, hogy nem lehet őket levakarni és a nyomasztó tömegtől, jól éreztem magam. Shanghai igazi metropolisz, itt mindent kapni, csak pénz legyen elég. Szinte zavarba ejtő a luxus. Mi európaiak idejövünk fintorogva (tisztelet a kivételnek), agyon oltatjuk magunkat, hogy bajunk ne legyen, aztán itt kell rádöbbenni, hogy hol van Európa ettől. Fényévekre! Összekaphatjuk magunkat, bár kötve hiszem, hogy valaha lépést fogunk tudni tartani ezzel a fejlődéssel. Építkezés építkezés hátán, mindenhol toronydaruk, út- és hídépítés, gyorsvasút pályák, és egyéb rengeteg pénzt felemésztő beruházások. Szerintem most minden a 2010-ben megrendezésre kerülő expóra készül és egy percig sem kétlem, hogy befejezik addigra. A sétánk (nem fogjátok elhinni) egy étteremhez vezetett, ahol a shanghai-i konyha finomságait ettük. Hatalmasat változtam, megfordult a világ, ugyanis kezdeti ellenszenvemet és finnyásságomat leküzdve most már várom a következő étkezés nyújtotta újabb kulináris élményeket. Azóta élvezem a kajákat, amióta Shanghaiban vagyunk. Egyrészt a shanghai-i ízek nekem talán jobban ízlenek, másrészt itt mindig hongkongi kolléganőnk, Irena rendelt nekünk, aki tisztában van az európai ízléssel, harmadrészt meggyőződésem, hogy a felkeresett cégek mindig olyan éttermekben láttak minket vendégül, amik a helyi konyha (extrém) specialitásait kínálják. Ez olyan, mintha én Magyarországon külföldi kollégáimat csülkös pacalra, vesevelőre, vagy körömpörköltre, esetleg kocsonyára hívnám meg, és vigyorogva merítenék nekik végig a komplett menüből, mert ugye mindent meg kell kóstolni. Szóval azóta boldog és jóllakott vagyok, amióta nem kell mézes, ecetes, buggyantott tojásos, gyömbéres, kagylós halfejeket enni…..
Vacsora után visszataxiztunk a folyóparthoz (baromi olcsó a taxi, hatalmasak a távolságok, de én még nem fizettem többet 2-3 eurónál), hogy esti fényben is lássuk a felhőkarcolókat.

Nem semmi, elakad az ember szava, bár Irena mindenre azt mondja, step by step (kezdtük a legrosszabb cégekkel, azóta palotákban voltunk; kezdtük a bűzös, gyomorfordító, fekáliagazdag balkáni wc-kel, ma meg már fotózzuk azokat is, olyan meghökkentő bennük a pompa, és így tovább), Hongkong még szebb lesz. :)

Hétvége Shanghaiban (szeptember 20., szombat)

Ma nincs sok kedvem írni. Mivel azonban hatig fizetem az internetet, kihasználom most az időt rá. Ma reggel mindenki aludhatott sokáig, csak fél tízkor mentünk le reggelizni. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki aludt is, mert én hajnali kettő után kerültem ágyba, aztán még olvastam, ma meg már 8:30-kor ébresztett a telefonom. Reggeli után taxiba vágtuk magunkat és elmentünk megnézni egy kínai kertet, bonszaiokkal, sziklákkal, vízesésekkel, és tradicionális kínai építészettel. Nekem kicsit olyan szagú volt, mint amikor Hortobágyon beadják a turistának, hogy a magyar még mindig pásztorkodik, amolyan betyárosan, állva lovagol 5 lovon egyszerre, és a tanyáján se vezetékes víz, se villany nincs. De azért érdekes volt.

Aztán bekavarodtunk arra az utcára, ahol üzlet hátán üzlet, és minden kínai hangosan kínálja az összes portékáját.

Alkudni nem hogy lehet, hanem muszáj. Az első tapasztalatom elég gyengécske mutatvány volt: egy mikrofont vettem 58 jüan helyett húszért. Nekem ezt szoknom kell, nem stílusom az egyezkedés. Német kollégáinknak nagyon ment, nem keveset vásároltak, én inkább csak nézegettem. Majd belejövök ebbe is, mint az evésbe.

Aztán taxival lementünk a folyóhoz, és a két partján sorakozó felhőkarcolókhoz.


Fotóztunk, majd beültünk egy teraszos kávézóba, ahonnan szintén élveztük a kilátást. Hamarosan azonban feltámadt a szél, dörgött, villámlott, majd teljesen besötétedett és leszakadt az ég. Bőrig áztunk, amíg egy leintett taxihoz odarohantunk. De vicces volt. Az eső miatt kénytelenek voltunk Shanghai-i városnézésünket felfüggeszteni, így visszajöttünk a hotelba.

Talán írtam már, mennyire édesek a kínai bébik. Elolvadok tőlük, lehet, hogy kéne egyet hazavinnem...


Tündériek, mosolygósak, husikásak. A legjobban a gatyójuk tetszik, egy kis pamut nadrág, ami középen ki van vágva. Pelus nincs, ha bármi adódik, csak le kell guggolni és kész.:)



Hát nem haláli?












Ma töltöttem először fel képeket, remélem eztán is lesz rá módom. És ha időm engedi, az eddigi beszámolókhoz is majd szúrok be néhányat.

C-I-A-nak üzenem, tegnap olvastam a blogot, minden szót élveztem, jókat mosolyogtam rajtatok, mint mindig. Sajnálom, hogy nem lehettem ott az óvóhelyen. Adrey, még egyszer boldog névnapot!

Ancsapajtás, békaprojekt beindult, ma csak ezzel voltam elfoglalva, de miután megtudták az árusok, hogy szerencsehozó szuvenírt keresek, már a bolti wc balkáni kerámialapját is eladták volna, mert BRINGZ LÁKK. Szóval aztán nem vettem semmit, mert gyanús volt, hogy a sok kacat között nem volt egy szerencsét nem hozó sem...

Autózás Shanghaiban (szeptember 19., péntek)

Ma reggel csak friss mangójuice-t ittam és joghurtot ettem. Aztán indult a menet, ismét egy beszállító, ismét a jobbik fajtából, majd ebéd, ismét halál, de most nem a kajától, hanem irtózatos gyomorgörcsöktől. Végre nem kantonit, hanem shanghait ettünk, kevésbé édes, inkább fűszeres, csípős, de azért még nem szecsuáni. Szóval az ebéd oké volt. Aztán gyárlátogatás, majd vissza hotel, majd vacsora egy shanghai-i híres étteremben. Élveztem, mert először ittlétem során ízlett minden kaja, amit elém tettek. Lehet, hogy megváltozik az ízlésem? Azon is gondolkodtam, hogy miért nem zavarnak már a szagok, hiszen két napja még pusztán a szagoktól rosszul voltam.

Shanghai borzasztó nagy város. Felfoghatatlan, 20 milliós lakossággal. Üzleti úton nem túl élvezhető, reptér, autópálya, hotel, beszállító, étterem, hotel. Felhőkarcolók és gyárak ezrei. Itt is pompa és nyomor. Tisztaság és kosz, bűz és elegancia, méregdrága kocsik és házibütykölésű motoros triciklik. Hihetetlen kontrasztok. Európai szemmel kaotikus forgatag. Őrült rohanás, zaj, dugók. Az autósok olyan egyedi módon vezetnek, hogy leírhatatlan. Én azok közül való vagyok, akik a kocsiban nem alszanak el, mert annyi a néznivaló, hogy nem akarok lemaradni semmiről. Ilyenkor aztán figyelem a sofőrt is, meg a többi autóst is, de nincs logika. Legalábbis nem európai. És az úthálózat is döbbenetes. Hatsávos utak, négy irányból futnak össze, egyenként 6-6 sávval, de sehol egy tábla, vagy lámpa. És mindenki megy, amerre lát. Míg Németországban a fél országot riadóztatják a rádiók egy Falschfahrer esetén, addig itt azon lepődöm meg, ha épp nem jön szembe senki. A szalmakalapos, napsárgította kis öreg keresztül-kasul biciklizik a hat sávon. Meg a motorosok. Jobb esetben van felfestve sáv, de szerintem nem tudják, mire van. Itt jobbára a felezővonalon mennek, míg eldöntik, hogy merre kívánnak tovább haladni. És mindenki dudál, mint az őrült. Szerintem abból születnének karambolok, ha elszednénk a dudáikat. Pl. zebra előtt nem lassítanak. (Egyébként ez is furcsa, hogy mit keres az autópályán zebra, de van. Bár az is lehet, hogy ez csak egy alsóbbrendű közút, de itt más a mérce.) Csak nyomják a dudát, és átszaggatnak a piroson, a süket gyalogos meg magára vessen. Még jó, hogy nem kell gyalog járnom.:) Szerintem a forgalmi vizsga egyik kitétele a sávváltás. Tudsz-e minél őrültebben sávot váltani. Persze tükör nélkül. Az a mutatvány! Tükörrel ugye minden hülye tud. Itt nem a leglassúbb megy a külső, és a gyorsabb a belső sávban, hanem ki merre lát. Szóval a szlalomsízés ehhez képest sakk. Vagy pl. az autópálya kapuk. Az amúgy is végtelen széles utat háromszorosára szélesítik (olyan a kapuk előtti rész, mint egy felszálló pálya), van vagy 20 kapu, ők pedig oda száguldanak be, ahol épp van hely, vagy amelyik kapu szimpatikus. Őrület. Aztán mész egy kilométert és eltűnik alólad az út. Először csak a sávok, majd az út is. Átzötykölődsz egy földes, feltúrt részen, aztán újra lesz út, akár autópálya. Ha építenek utat, nem úgy, mint az osztrákok. Ott kaszinóznak a munkások az út közepén, mi meg úgy kerüljük őket, hogy elterelés nélkül áthajtunk addig a szembesávba, ahol még, míly meglepő, jönnek is szembe. Szóval innentől nem is olyan nagy fiú Vin Diesel a Halálos iramban című filmben. De olyat is láttam, hogy a soksávos út közepén, ami amúgy egyirányú, szembetalálkozott egy motoros, meg egy biciklis, intettek egymásnak, ott, ahol voltak, megálltak, és beszélgettek egyet. Mindenki kikerülte őket. Ennyi. És rendőrt eddig csak kétszer láttam.

Holnapra városnézést terveztünk Shanghaiban. Remélem nem sodor el a tömeg, és élvezni fogom a látványt. Talán végre fotózni is tudok. Eddig nem nagyon születtek képek, mert ami tetszett volna, pl. az úton ezek a triciklis megpakolt szalmakalaposok, vagy a hatalmas forgalomban közlekedő kordéban békésen szundikáló bébi, vagy egyéb ilyen életképek, azokat autóból nem lehet fényképezni. A város a sok felhőkarcolóval pedig csak esti fényben szép, ahhoz meg butus a gépem, hogy abból szép kép is szülessen. De talán majd holnap.

Tegnap (szeptember 18., csütörtök)

Nem mindig tudok netezni, így word-ben leírom a nap törénéseit, és amikor tudom, felteszem a blogra. Ez történt tegnap:

A mai nap is eltelt. Reggel nem volt étvágyam a tegnapi buli és a Margariták után.
Egy beszállítónk jött értünk kilencre a hotelhoz. A cég, amit megnéztünk, lenyűgözött. Hatalmas különbségek vannak Kínában, a nyomor és a luxus egymás mellett van. Ez egy álomszép cég volt, ha lehet ilyet mondani, hatalmas tisztaság, rend, fegyelem, sok pénz, rengeteg modern berendezés. Egy nagyon szimpatikus, rendkívül művelt, nyitott (jóképű!) hongkongi vezetett minket végig a gyáron, majd vitt minket ebédelni. Talán egyszer felhagyok az itteni kaják elemzésével, de amíg minden történés közül számomra a legsokkolóbb az étkezés, muszáj megosztanom veletek. Megint egy szuperelegáns étterembe mentünk, de én minden ilyen céges kajálásba belehalok. Szerintem azon kívül, hogy rám van írva, mennyire szenvedek, néha azt is észrevenni, hogy az étel a torkomban megáll, és gondolkodik, hogy lemenjen, vagy visszaforduljon. Ilyenkor utálom magam. Ne tudom, a szüleim miért nem neveltek mindenevőnek. Ott van például a német kolléganőm. Neki nem tudnak olyat mutatni, amit meg nem enne, és minden ’lecker’. Irigylem érte. A kínaiak minden tárgyalást kajával zárnak, sok pénzt költenek ilyenkor, és fontos nekik, hogy elismerést kapjanak. Én meg ott ülök, kék-zöld-lilán, és agykontrollal próbálom letuszkolni a falatokat. Tudom, hogy velem van a baj. De talán lesz köztetek néhány, aki megért. Egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Ma is volt száz fogás, de őrült sorrendben. Pl. a harmadik fogás, egy forró, csípős mindenféle ismeretlenséget tartalmazó kocsonyaleves után, amiben volt rák, disznó, tészta, zöldség is (a többit nem ismertem, talán jobb nem tudni), jött hal, marha, rizs, amibe belesütöttek rántottát, zöldséget, rákot, de közben totál íztelen volt (és én még morogtam Mallorcán a paella miatt), aztán gyümölcs, majd megint egy leves, ami édes volt, aztán édesség, majd disznósült, persze mézzel és cukorral. Szóval otthon sem bírok mindent összeenni, de itt egyenesen kikészülök tőle. Már itteni vendéglátónk is látja, így esténként módszeresen európai, főként olasz étterembe megyünk. Ma is egy szuper helyen vacsiztunk, jól teleettem magam olasz kajával. Muszáj, csak így élem túl. Megérkeztük Shanghaiba, még idefelé a csomagjaink ellenőrzésekor elszedték a két üveg (2×0,4 dl) ajándékba vitt Rézangyalt, így Irena úgy döntött, ne dobják ki, inkább megisszuk a helyszínen. A vámosok nagyon helyesek voltak, viccesnek találták az egész szitut. Asszem mindenki velünk volt elfoglalva, szerintem vagy tízen belógtak észrevétlenül ez alatt az idő alatt. :) A repülőn két kínai között kaptam helyet. A tegnapi este miatt elaludtam, és arra ébredtem, hogy a két ismeretlen kínai vizslat. Elég kellemetlen volt. Shanghaiban aztán hamar fogtunk taxit. A csomag bepakolásánál elszakadt a cérnám, kiabáltam. Ugyanis az sem oké, hogy a kínai taxis zsebre tett kézzel végignézi a csomagok bepakolását, de hogy a velünk lévő férfiak is, attól pipa lettem.
Ez volt az első taxi, amiben a klíma a lehúzott ablakot jelentette. A sofőr utunk során négyszer gyűjtötte össze szájürege és orrürege tartalmát és vált meg tőle elég látványosan….(azért az ablaka neki is le volt húzva).
A hotel nem olyan szép, mint az előző, de nincs vele semmi gond. Már nem találom büdösnek, úgy látszik, szokom a szagokat. Lenn ücsörögtünk a bárban Erdingert iszogatva, de most már felfüggesztettük, mert sosem alusszuk ki magunkat. Most is fél egy van már, úgyhogy irány az ágy!

night fever

Ez egy klafányos este volt. De megint haladjunk csak szép sorjában. Mint tudjuk, luxusszálloda, így a reggeli teljesen oké volt. Reggeli után felkerestük egy újabb beszállítónkat. Elájultam, micsoda különbségek vannak. Ez egy abszolút profi gyár volt, profi berendezésekkel, gépekkel, végre úgy éreztem, itt van keresnivalónk. Ők hívtak meg ebédre egy exkluzív étterembe. Büszke vagyok magamra, ugyanis végre ettem. Kezdek megbarátkozni a szagokkal, ízekkel, szokásokkal. Egy óriási hibát viszont elkövettem. Az előcsarnokban ki volt állítva az összes szerencsétlen tengeri csoda, ami feltálalásra várt. Én odamentem csodáskodni, amiből kínai partnerünk azt szűrte le, hogy odavagyunk a tengeri herkentyűktől. Szóval rendelt egy olyan menüt (Kínában ugye legalább 10 fogásról beszélünk), ami szinte csak tengeri ismeretlenségeket tartalmazott. Azt hittem, lefordulok a székről. De el kell mondjam, igazi fejlődést mutatok, hiszen már megettem a rákot, a kagylót, a halat. Volt pekingi kacsa is. Nem estem tőle hanyatt. Pirosra pirítják a kacsát, valami überédes mézes ropogós bevonata lesz, majd leszeletelik a bőrét. Otthon sem eszem baromfibőrt. Majdnem könnyekben törtem ki, hogy oké, hogy nálatok ez a legnemesebb része, de én inkább a húst enném...
Szóval nem győzött meg. De ettem dim sumot, meg valami lábvíz levest, meg bűncsípős marhacarpaccio-t (az ízlett legjobban), meg számomra totálisan ismeretlen, és azóta sem tisztázott dolgokat. Viszont nem vállaltam be a medúzát, a polipot, és mindenféle, állítólag rendkívül drága, nyers halat. (Volt köztük sárga is, meg bordó is. Nem vicc.) Utólag kiderült, hogy jobb is, mert főnököm ma este hamarabb távozni kényszerült gyötrő gyomorfájás miatt. Még jó, hogy vettem a Duty free-ben Underberget, attól biztos jobban lesz. Cserében adott kölcsön 100 jüant, ami mondanom sem kell, nem melegedett meg a zsebemben.:) Ebéd után egy másik beszállítóhoz mentünk. Helyes, tiszta, rendes cég, főként a svájci óraiparnak szállít fémmegmunkált elemeket. A tulaj hongkongi, ahol egy darab földnek csillagászati ára van. Komplett családok laknak 30 négyzetméteres lakásokban. Szóval a legnagyobb büszkesége a kínai gyár területén található hobbikertje volt, tele zöldséggel, gyümölccsel és tyúkokkal, kacsákkal, galambokkal. Míg otthon ez totál természetes, addig itt megmosolyogtató, hogy kuriózumként mutogatják. De aranyosak, értelmesek, vendégszeretőek voltak. Volt ma délután egy óriási felhőszakadás, térdig állt a víz mindenhol, hatalmas dugók alakultak ki, karambol karambol hátán, de mi ismét megúsztuk. Alig egy óra alatt eltűnt a víz, újra száraz volt minden. A vacsorát a hotelban töltöttük, Irenán kívül mindannyian pizzát rendeltünk. Végre hasonló volt az íze, min az otthoninak. Vacsora után a hotel bárjában fogyasztottunk tovább, majd miután a férfiak is elmentek aludni, német kolléganőmmel úgy döntöttünk, megnézzük a hotel diszkóját. Afroamerikai csapat élőben adta elő a legnagyobb slágereket, igazán latinos, táncolható dallamokkal. Épp kimondtam, hogy akarom a Let's get loud-ot és mintha meghallották volna, az következett. Néhány Margarita meghozta a hangulatunkat (csakúgy, mint Carrie-éknek a Szex és New York-ban), jót táncoltunk (az egyik zenész lejött hozzánk bemutatkozni, aranyos volt). Kár, hogy a holnapi program miatt nem maradhattunk tovább. A kínai nők nagyon szépek, ápoltak, baromi trendi a frizurájuk, a ruhájuk, cipőjük, és ami meglepett, jól táncolnak. Tudnak bulizni és élvezik a partit. Az európai üzletemberek csokorban lógnak a bárpultnál egy kellemes este reményében. Egyébként a hotel alkamazottai rendkívül előzékenyek, udvariasak, és mosolygósak. Az embernek boldogságérzete támad rájuk nézve.
Itt most éjjel egy van, mindjárt kelek, szóval lefekszem aludni. Tegnap háromkor még az órámat néztem. Olyan hangos a szobában a klíma, én meg olyan béna vagyok, hogy nem tudtam kikapcsolni, így a takarót a fejemre húzva voltam kénytelen elaludni. Most már tudom, hol kell kikapcsolni. Meg táncoltam is. Szóval lesz alvás. Holnap megyünk Shanghai-ba, onnan folytatom.

Végre ízlett valami

Ma végre jóllaktam. De ez in medias res, szóval kezdem inkább az elején. Reggel kilencre jött értünk a taxi, ezért nyolc után nem sokkal lementünk reggelizni. Az élményeimet nem tudom, érdemes-e megosztani. Elég talán annyi, hogy éhesen távoztam volna, ha nem döntök magamba három pohár friss grapefruit levet. Kilenckor aztán elindultunk az egyik beszállítónkhoz. Egy lepukkant, koszos nyomásos öntöde, a világ végén, balkáni vécékkel és a tárgyalás közben kiballagó, cigarettázó, orrot piszkáló főnökkel. Az asszisztense aranyos volt, a tegnapi kínai vacsora után ( a kedvemért) olyan étterembe vitt minket ebédelni, ahol van európai kaja. Hát rendeltem is egy hawaii pizzát, amitől eztán óvakodok. Borzalmas volt. Két szeletet letuszkoltam az édes tésztára sütött almás, sonkás, sajtos valamiből, kettőt beletuszkoltam német kollégáimba, felét pedig ott hagytam. Eztán csak Pizza Hut! Az ebéd után elindultunk másik beszállítónkhoz, út közben gondolatban egy hosszú, szomorú ceremóniával eltemettem magam, síromra az volt írva, hogy éhhalál végzett vele. Most, tele hassal, totál feldobva viccesen hangzik, de akkor, abban a helyzetben véresen komoly volt. A második felkeresett beszállítónk egy a filmeken látott, lerobbant kínai negyedben volt. (Az interneten keringő képsorozat a mindenfélével megrakott mindenféle járművekről nem vicc! Kár, hogy nem tudtam fényképezni, elképesztő találékonyak.) Sofőrünk még mindig Jasmine volt, időközben a fejemben született forgatatókönyvben módosítottam halálom okát közúti balesetre. Aztán végre megérkeztünk, csoda, hogy élve, és be kellett látnom, hogy az előző cég tiszta volt ehhez képest. Édes Istenem, ilyenkor sűrűn hálát adok neked, hogy emberi körülmények között dolgozhatok. Alig vártam, hogy távozzunk, mialatt a kollégáim lelkesen fotóztak. Én egy jegyzetfüzetet sem vittem magammal. Bennem van a hiba?! Látogatásunk végeztével vendéglátónk kivitt minket a Zhuhai-i kikötőbe (útközben láttam az autentikus Kínát, banánültetvényekkel, halászbárkákkal, szalmakalapos, vállukon cipekedő halászokkal, gyümölcsárusokkal - és beleszerettem. Legszívesebben kiszálltam volna, hogy még többet tapasztaljak ((enni nem kértem volna)). Kit érdekel az ipar, sokkal szebb a Pearl River delta és az ottani élet!), ahonnan komppal keltünk át Shenzenbe. Ha Jasmine veszélyes volt, akkor a taxis, aki a hotelhoz vitt minket, életveszélyes! Én már arra sem vettem a fáradtságot, hogy imádkozzak. Biztos voltam benne, hogy nem érek a végére. Egy buszos azzal bosszúlta meg a manőverezését, hogy letolt minket az autópályák között húzódó leánder-sávba. Még jó, hogy itt leánderek választják el a két irányt. Szóval megmaradtam. És a látvány, amikor kiszálltam a taxiból, kárpótolt mindent. Akkor tudtam rögtön, hogy ez az én estém lesz. Egy öt csillagos csoda szállodában vagyok, európai hangulattal, európai illatokkal, Kína szag nincs, luxus szobával, hatalmas úszómedencével, bárokkal, és európai éttermekkel. Egy olaszt választottunk, úgy ettem, mint aki sosem látott kaját. A hongkongi vendéglátónk biztos meglepődött, mert eddig azt bizonygattam neki, hogy kisétkű vagyok, és mindig rettenetesen keveset eszem. Na most volt két hideg előétel, kértem egy levest, egy főételt, és mindent, de mindent elpusztítottam. Jóllakottan, és elégedetten álltam fel az asztaltól. Boldog voltam, rájöttem, hogy mekkora öröm az evés. Aztán átmentünk egy szabadtéri szuper bárba, a hangulat Santorinit, Mallorcát juttatta eszembe, pláne, hogy kértem egy Margaritát és betévedtem a hotel diszkójába, ahol az örökzöld The rhythem of the night dübörgött. Kicsit belehalok, hogy itt koptatom a billentyűket, ahelyett, hogy ott ráznék, de ez nem olyan borzasztó halál, mint az éhhalál, vagy a karambol...
Viszont német kolleginámtól ígéretet kaptam a holnap estére. Lesz fürdés, városnézés és diszkó is. Asszem az már nem fér bele, hogy holnap is írjak.
Mindent egybevetve jól vagyok, bár lehet, hogy az öt csillagos olasz étterem mondatja velem mindezt.:)

Megérkeztem

Megérkeztem. Szeptember 15-én, helyi idő szerint fél kettőkor.
Szeptember 14-én indultam útnak, délelőtt 11-kor. Bécsből indult a repülőm 14:15-kor, 16: 35-kor már a londoni Heathrow-n voltam. Három órám volt az átszállásra, fél óra alatt túl voltam mindenen, szóval ott vegetáltam az indulásig. Magyar idő szerint negyed nyolckor indultam Hongkongba. A repülőn óriási szerencsém volt, mert nem ült mellettem senki, így a karfákat felhajtva kényelmesen el tudtam feküdni a három ülésen. A brit kaja még ízlett is, bár jobban örültem volna, ha ausztrál vörösbor helyett magyart szolgáltak volna fel. Kb. hat órát sikerült alvással töltenem, szóval nem panaszkodom. Magyar idő szerint reggel fél hétkor, itteni szerint fél kettőkor érkeztem meg. Leszálláskor elbűvölt a látvány, igazán lélegzetelállító Hongkong felülről. Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csak felülről, mert kiszálláskor megcsapta az orrom az a furcsa, sajátos, nem túl kellemes Kína szag. Tehát émelygésemet megállítandó kénytelen voltam nem levegőt venni, vagy ha mégis, kizárólag szájon át, az orrnyílásaim diszkrét eltakarásával. Az ellenőrzéseken is simán átjutottam (legnagyobb meglepetésemre, hiszen biztos voltam benne, hogy legalább a csomagon eltűnik, vagy tudtom ellenére lejárt az útlevelem, vagy egyéb kalamajka adódik, de nem), csak a vámon szedtek ki a sorból. Nem tudom, mivel kelthettem gyanút, mindenesetre bebukták a remélt nagy fogást, tiszta voltam. Ahogy azt megbeszéltük hongkongi kolléganőmmel, a taxis várt rám, elvitt a komphoz, amivel egy órás ringatózást követően rögtön átléptünk Kínába. Sajnos fényképek nem születtek, mert a 33 foknak és a magas páratartalomnak köszönhetően akkora a pára, hogy jóformán az orromig nem látok el. A kínai vámosok megint kiszedtek a sorból, ott is le kellett ülnöm a kispadra. (Azt gondoltam, ez otthon maradt kollégáim búcsútréfája, de időközben rájöttünk, hogy régifajta útlevelem van, ami megzavarja őket.) Zhuhaiba érkeztünk, ami az itteniek elmondása szerint Kína legromantikusabb városa. Maradjunk annyiban, hogy tapasztalás híján inkább elhiszem nekik. Hamar becsekkoltunk a hotelba, még hamarabb lezuhanyoztam, és indultunk vacsorázni az egyik beszállítónkkal. A góré asszisztense, Jasmine jött értünk. Hát apukám, nem semmi, ahogy vezet. A kocsi kínai szaga miatt érzett hányingeremet hamar elnyomta a félelem miatt érzett hányinger. Dupla záróvonal nem számít, nem kerítés, ott forgolódtunk jobbra, balra, mintha legalább a rutin pályán sajátítanánk épp el az ipszilont. Dudált mindenki, de mit nekünk. Az első dupla záróvonalas megfordulás után rájött, hogy mégsem arra kell menni, úgyhogy megismételte a mutatványt a másik irányba. Esküvői meneten nem dudálnak annyit, mint ebben a szituban, de nem érdekes. Aztán bementünk egy Kína szagú étterembe. (Azt nem is mondtam, hogy a hotel is egy csoda, egy luxus komplexum, de nekem minden büdös. Hozzáteszem az orromnál talán csak a gyomrom érzékenyebb.) Bénáztam a pálcikákkal, aztán kértem inkább kést és villát. Hát mit mondjak. Az egész vacsiban a vörösbor ízlett a legjobban. Elkeseredve latolgattam, hogy tudnám megúszni a maradék hat hetet. Forgott minden körbe lézi szuzin, de nekem nem tudtak elég szépet és finomat hozni. Arra jutottam hosszú lamentálásaim közepette, hogy minek utazik a Távol-Keletre az, aki a tegner gyümölcseit és a halat sem szereti. Rögtön az első falatnál vmi gumiszerű fehér ismeretlenség került a számba, amitől megint rosszul lettem, a mai napon már sokadszorra. Volt malac is, meg marha, de olyan ízesítéssel, ami nem fehér embernek való. A Shell kagyló tartalma volt a legehetőbb. És mosolyogva bizonygattam vacsora végén mindenkinek, hogy mennyire ízlett. Úristen, mi lesz velem?! Mindenesetre nemrég ettem gyorsan egy milky wayt, nehogy elfogyjak. Most lefekszem aludni, mert hosszú volt a mai nap. Holnap megpróbálok internetezni is, ebben a hotelben egyelőre nem jutottam hozzá.