Fasnet

Múlt hétfőn este Katrinhoz mentünk Bauer sucht Frau-t nézni. Kultsorozat itt, én annyira nem ájultam el tőle, de ugye minden nemzetnek megvannak a maga médiahősei, újabban celebjei, nekik Heinrich, nekünk Pákó. Nem tudom, ki járt jobban.
Kedden volt 11.11. Ezen a napon Nyúlházán ünnepélyesen megnyitják a farsangi szezont. Minden évben 11 óra 11 perc 11 másodperckor pezsgőt bontanak és fánkot esznek, most is így történt. Már az irodában megkezdődött a mulatság. Este Katrin főnökének meghívására ünnepelni mentünk a helyi sportcsarnokba. Körülbelül olyan, mint egy otthoni farsangi műsor, csak nagyobb szabású, jóval komolyabb jelmezekkel, mert itt van rá pénz. Volt vacsora, zene is és rengeteg fellépő. Mindenki ismert mindenkit, igazi örömünnepnek tűnt, a farsangi felvonuláson kívül talán a legjobb alkalom arra, hogy összegyűljön a falu apraja-nagyja. Fel voltak dobva, énekeltek amolyan bajorosan (bár ezen megjegyzésemet Schwabenlandban biztos sértésnek vennék) összekapaszkodva, hol ülve, hol állva, hol pedig ugrálva. Sok volt a helyi témájú stand up comedy, amin rajtam kívül mindenki hatalmasakat nevetett, de én, aki nem ismertem a kifigurázott alakokat, nem tudtam olyan jól szórakozni rajta. Meg aztán volt, hogy úgy istenigazából nekikezdtek svábul beszélni, na kérem, ember legyen a talpán, aki abból minden szót ért. Viszont volt egy Vocal Total nevű acapella formáció, egyenesen Nyúlházáról, akik egyedül elvitték az egész estét. Beöltöztek, mókáztak, énekeltek és elvarázsoltak mindenkit. Egy Feinschmecker liba is van köztünk, neki (többiek ugorjanak) ajánlom figyelmébe: Mir im Süden (sajnos nem találtam You tube-on a Vocal Total verziót, cserében ez viszont az eredeti)

Jól éreztem magam, éjfél volt, mire hazaértem.
Szerda délután Metzingenbe, egy nagy Outletbe mentünk vásárolni. Jött Andreas, felesége Piri, Katrin és én. Vásárlás után étterembe mentünk, majd rögtön vacsora után haza. Fáradtan, de elégedetten mentem aludni. Kellemes este volt, jókat nevettünk együtt.
November 13-án, csütörtökön volt az utolsó estém Németországban. Sok-sok kollegával Reutlingenbe mentünk moziba, az új James Bond film miatt volt lázban mindenki. Én nem, de gondoltam, talán már illene megnéznem életem első James Bond filmjét....mégis, csak hogy tudjam, eddig miről maradtam le. Jelentem, semmiről. Biztos velem van baj, de szerintem ez a film annyira rossz volt, hogy nem találok rá szavakat. Eztán sem leszek James Bond rajongó, az már eldőlt.

Azóta hazaértem és jelentem, nagyon jól van ez így.

Viszont itt be is fejezem a naplóírást. Letelt a 8 hét, tisztességesen "vegigrotáltam", ahogy azt várták tőlem. Nincs több külföldi kaland. Azokat a kalandokat pedig, melyek eztán itthon várnak rám, majd szóban megosztom legalább négy lelkes hallgatóval....
Pusz!

Musiknacht Esslingenben

Ott hagytam abba, hogy Katrinnal bemegyünk Stuttgartba. Ez így is történt. Délután egyre jött értem az apartmanhoz. Káprázatos, napsütéses, szinte langymeleg időnk volt, élmény volt szabad levegőn lenni. Felvettük egy barátnőjét, meg egy magyar kollégát és bementünk Stuttgartba. Addig tetszett a program, amíg csavarogtunk az utcákon, utcazenét hallgattunk, Bratwurstot ettünk, s a Glühwein-szezont megnyitandó, megittuk az első forralt borunkat. Aztán ők úgy gondolták, hogy mi leküzdhetetlen vágyat érzünk egy kis vásárlásra és bekeveredtünk a König Strasse-ra shoppingolni. Hurrá, oda az épp kialakult kellemes hangulatom. Millióan voltak, fél Stuttgart vásárolt, nekem pedig semmi kedvem nem volt hozzá. Végül anélkül, hogy bármit vettem volna, végigasszisztáltam, ahogy a két német barátnő butikból ki, butikba be, növeli a kis tatyók számát. Magyar fejlesztő kollegánkat addig egy elektronika áruházban hagytuk, gondoltuk jobb, ha azzal üti el az időt. Aztán hamar belátták, hogy ennyi ebből nekünk elég volt (különben láttam egy csizmát, 33,5-est, gyönyörű volt, és csak 400 Euro(!), más nem keltette fel az érdeklődésem), ezért hazamentünk, hogy felkészüljünk az előttünk álló estére.
Esslingenben volt Musiknacht. Miután én a mi utcazene fesztiválunkra asszociáltam, beöltöztem, mint egy iraki medve (tudom, képzavar, de nekem tetszik), nehogy megfázzak. De ők nem az utcákon zenéltek, hanem különböző kocsmákban, bárokban, különböző stílusokban. Még többen voltak, mint a König Strassén, egyszerűen levegőt alig lehetett kapni, a kezemben pedig télikabát, rajtam pulcsi, mellény, biztos, ami biztos. Befizettünk az első kocsmában 12 eurót, azzal a karszalaggal aztán egész éjjel róttuk az utcákat, bárhová bemehettünk, ami épp megtetszett. Így aztán hallgattunk "Play that funky music, white boy"-t punk-rock stílusban, Sting-et Englishman in New York-kal, meg U2-t With or without you-val. Innen asszem túl hamar távoztunk, még igazán hallgattam volna az egy szál gitárral játszó Utcakutyára emlékeztető emberkét. Túránkat folytatva átmentünk egy újabb bárba, ahol német barátaink éktelen tombolásba kezdtek, mert általuk jól ismert német slágerek szóltak. Nagyon populáris számok lehettek, mindenki énekelte őket. Volt valami kézbe köpős, "Ja, ja, ja, jetzt wird wieder in die Hände gespuckt...",

meg egyéb vicces dalocskák, iszonyatosan bonyolult refrénekkel, úgyhogy hamarosan azon vettem észre magam, hogy velük énekelek én is. Mókás volt, tetszett nagyon. Aztán mentünk tovább, egy diszkóba, ahol mai zenék, aztán egy másikba, ahol a 80-as, 90-es évek zenéi szóltak. Itt már hatan voltunk lányok az egyetlen férfi kollégával. Táncoltunk, buliztunk, jól éreztük magunkat. Valamikor negyed öt tájban fogtunk egy-egy taxit és haza indultunk. Én voltam az egyetlen, aki egészen Farkasfalváig ment (adekvátabb fordítás nem jutott eszembe), viszont nem tudtam a címet, csak a hotel nevét (ez olyan typisch Enzsé). Török taxisunknak ez nem volt elegendő, és miután nem volt a GPS használatához elvárható tudás birtokában, nem jutottunk dűlőre. Körözött velem, és teljesen kétségbe esve kérdezte, hogy most mi lesz. Én nem voltam ekkora pánikban, mondtam neki, hogy nyugi, kiszállok, majd valami lesz. Aztán, mivel nem mert egyedül hagyni a farkasfalvai utcákon, addig nyaggatott, míg eszembe jutott, hogy egy Aral kút van a közelben. Azt nagy nehezen bepötyögte és elfuvarozott az Aralhoz. Ott állt egy fiatalember a járdán, háttal nekünk. Elköszöntem a taxistól, adtam neki borravalót, mert megindított az aggódása és kiszálltam. A fiatalembert megkérdeztem, hogy ide valósi-e, mire ő megfordult és láttam, hogy jól sikerült az estéje, mert rettenetesen be volt rúgva és véres volt a homloka, valszeg elesett nem sokkal előtte. Megkérdeztem mi történt, mire ő közölte, hogy baleset. Nem akartam mélyebben belemenni. Kértem, igazítson útba, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elkísér. Állapota ellenére rendkívül udvarias, kedves fiú volt, magamban jól szórakoztam az egész lehetetlen szituáción. Minden előzetes esélylatolgatás szerint képtelenség volt, hogy én bárkire ráakadjak Farkasfalván hajnali fél ötkor, és erre a taxis pont ott tesz ki, ahol ő ácsorog. Kellemes csevegéssel telt a sétánk, mint írtam, jókat mosolyogtam a srác igyekezetén. Azt hiszem, jobban beszéltem, mint ő.:) Háromnegyed ötre haza is értem, becsuktam magam mögött az ajtót, és utána gondolkodtam el, mennyire bátor vagyok, hiszen mi van akkor, ha nem ennyire jámbor a fiú…

Vasárnap nem történt semmi érdemleges, azon túl, hogy én hülye még az RTL-en futó „Supertalent” című Megasztár féle tehetségkutatón is bőgtem, mert olyan édes gyerkőcök léptek fel, olyan bájjal és tehetséggel, ami mélyen meghatott.

Ma reggel újdonsült osztrák ismerőseimmel mentem be a céghez, mert nem volt más, aki elvigyen. Ill. dehogynem, egy busz megy reggel hétkor. Mivel reggeli is reggel héttől van, arra akartam megkérni a háziurat, hogy hadd menjek egy kicsit korábban reggelizni, mire ő felajánlotta, megbeszéli osztrák vendégeivel, hogy vigyenek magukkal, hiszen ők is Nyúlházára tartanak. Rendben van, nem ellenkeztem. Nagyon barátságos emberek, akik itt kénytelenek folytatni fejlesztői munkájukat, mert a több mint 300 fős osztrák gyárat egyik napról a másikra bezárták. Döbbenet.
Mindenesetre nagyon jól bánik velem a háziúr. Induláskor még a kezembe nyomott egy csokit (rájöttem, hogy nem tudom, hogy kell írni a csoki nevét…ha eltévesztem, akkor macskakaja lesz belőle), hogy azt adjam majd oda köszönetképp az osztrákoknak. Cserébe úgy döntöttem, kitakarítom neki az apartmant, egyszer úgy rendesen, de előre sajnálom a pókocskákat, mert eddig olyan jól kijöttünk egymással….
Ma TV-Abend lesz, Katrinnál megnézzük együtt az itt nagy sikerrel futó valóságshow-t, „Bauer sucht Frau” címmel. Állítólag ez a legjobb műsor, ami létezik. Kíváncsi vagyok!

Megszülettek a Babákok!

Rögtön hétfőn, úton a reptér felé kaptam sms-ben a hírt, hogy megszülettek az ikrek, Kristóf és Gergő, mindenki jól van és egészséges. Legszívesebben visszafordultam volna, hogy megölelhessem Inezt, persze ez lehetetlen volt. Este a büszke apa ünneplésre invitált, de jobb híján csak egy távsörözést tudtam neki ígérni. Az első napom tehát jobbára a két bébi érkezése körül forgott. (Dancing queen még nem volt, de ami késik, nem múlik...)
Az utána következő napok nem hoztak semmi említésre méltót. Esténként összeültünk a magyar kollégákkal beszélgetni, ami rendszerint azt eredményezte, hogy kialvatlanul néztem a következő nap elébe.
Csütörtökön Andreassal, egy német kollégámmal kétnapos szemináriumra mentünk Darmstadtba. Hulla fáradt voltam, nem aludtam többet 4-5 óránál előző éjszaka.
A szeminárium egyszerűen fantasztikus volt, nagyon jól éreztem magam folyamatosan, jó hangulatban telt, első perctől fogva jó csapat voltunk. Néhány szemináriumon voltam már, de még soha nem fordult elő velem, hogy egyszer sem kalandoztam el, rajzolgattam, vagy ásítoztam (pedig most nem sokat aludtam előtte).

Ma délután jön értem Katrin és nyakunkba vesszük Stuttgartot. Majd meglátjuk, mire jutunk.

Hurra, der Zirkus kommt...

Nehogy megszokjam az otthoni friss levegőt, és esetleg tovább csodáljam az ősz szépségeit, hamar elküldtek újra otthonról. Most nem a világ másik végére, csak Európa közepére, a németországi Nyúlházára. (Csak bennfenteseknek mond valamit a név. De amíg az én írói álnevem egyszerű fordítással megfejthető, ezzel is bizonyítva őrült fantáziánkat, amivel ezt négy barátnőnek sikerült megszülnie, addig a település valódi nevének felfedésére a fordítás nem megoldás.) Nem ígérem, hogy ez a két hetem ugyanolyan kalandosra sikerül, mint a Kínában töltött hat, mindenesetre megpróbálok beszámolni az itteni történésekről is.

Új bőröndöm, a hong kongi szerzemény rögtön ideúton tönkrement, ennek igazán örültem.
Egy apartmanlakást nyertem erre a két hétre, ami annyira lakályos, hogy szinte könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól. Leginkább az az "eridj neki" zöld képkeret és az ugyanolyan színű ágykeret és nyílászárók (fő a harmónia) nyerték el a tetszésem. A következő örömhullám akkor söpört végig rajtam, amikor a fürdőszobában törölközőn kívül nem találtam se szappant, sem tusfürdőt, vagy sampont. Jelentettem a háziúrnak a problémát, mire ő végtelen kedvességgel átnyújtott egy flakon sampont. Azt úgy mindenre. Öt az egyben.
De cserében nem kaptam velkámsört, pedig igazán jól esett volna. Úgy látszik az apartmanhoz low cost-os ellátás párosul. Aztán arról is felvilágosított, hogy reggeli csak hétfőtől péntekig van. Valszeg a németek hétvégi reggeleken nem éhesek...
Egyetlen pici ágyam van, de a konyhában poroszos rend szerint mindenből kettő van, értsd tányér, pohár, evőeszköz, lábos. Azért elgondolkodtató a logika.
Érkezéskor megörültem kollegáimnak, ők pótolták az elmaradt velkámsört, meg a hiányzó számítógépes ismereteimet, merthogy az IT-s kolléga azonnal kapta a feladatot, miszerint a laptopra internetet kell varázsolni.
Másnap aztán kaptam német kollegáimtól UMTS kártyát, meg hozzá való laptopot is, mert feltételezték, hogy ha az, amit hoztam, négy kilós, akkor ahhoz nem jó ez az izé.
Gondoltam, a háziúr majd biztos azt hiszi a két laptopot látva, hogy minimum rendszergazdaasszony vagyok.:)
Azóta rájöttem, hogy a háziúr nem gondol semmit, mert amióta betettem ide a lábam, itt nem volt sem takarítás, sem törölközőcsere, sem kukaürítés, semmi. Ez a csináld magad szekció. Egy másik kollégám említette, hogy örüljek, hogy meleg van, neki ugyanis annak idején fűtés sem volt.
Viszont nem mondhatnám, hogy magányos vagyok, mert vannak pókocskák, meg porcicák is.

Zárszó

Úgy illik, hogy mégis valahogy lezárjam a hong kongi kalandozásokat. A helyzet az, hogy számolatlan sok zárszókezdemény, gondolattöredék született, de mind befejezetlen maradt. Nem akarok arról írni, milyen jó is volt, mennyi élmény ért, és mennyi emlék kavarog a fejemben, mert úgysem tudnám frappánsan összegezni. Maradjunk annyiban, hogy csak remélni tudom, hogy agyi leépülésem, minek következtében rövid távú memóriám elég mostohán bánik velem, megáll egy ponton és legalább a rengeteg fénykép és a naplóm segítségével sokáig fogok emlékezni minden egyes Hong Kong-ban eltöltött pillanatra.
Míg íródott a napló, meg voltam győződve arról, hogy minden lényeges történésről beszámoltam. Most, hogy hazaértem, és csak mesélek és mesélek, jövök rá arra, hogy oly sok apróságot nem osztottam meg veletek. Félek, ezek szép lassan mind-mind feledésbe merülnek.
Időközben kiderült az is, hogy a négy lelkes olvasóm mellé sokan csatlakoztak, még egy maláj és egy görög rajongóm is akadt, de nemzetközi hírnévre azért nem tettem szert. (A magyar nyelv az oka mindennek.:)

Hazautam zökkenőmentes volt, leszámítva persze, hogy még egy búcsúajándékot átnyújtottak nekem a legeslegutolsó ellenőrzőponton, a gép gyomrába vezető folyosón: félrehívtak, kinyittatták a kézi poggyászom, a kistáskám, levettették cipőm, zoknim, átvizsgáltak tetőtől talpig és egy széles mosollyal kísért good bye-jal utamra engedtek.:)
A repülőgépen egy nagy indiai férfi, és egy kevésbé nagy hk-i nagymammer között kaptam helyet. A férfi azzal döbbentett meg, hogy dacára annak, hogy egész éjjel elég sok folyadékot vett magához, egyetlen egyszer sem ment WC-re, míg a nagymami azzal, hogy ahogy felszálltunk, álomra hajtotta a fejét, valamikor hajnali háromkor megkérdezte tőlem, hogy mennyi az idő, majd miután nyugtázta, hogy még majd' három óra hátravan, azonnal újra elbóbiskolt. Indiai barátom nem tudott aludni, helyette pl. vígjátékot nézett, és nagyokat nevetett, míg én (mivel aznap még nem bőgtem eleget, csak az irodában, meg búcsúzáskor, meg a transzferbuszban egészen a reptérig...), kiválasztottam egy drámát, és ott hüppögtem mellette. Biztos jól mutattunk. Mindeközben a jobbomon ülő hölgy édesen szendergett.
Érkezésem Londonba és Bécsbe is percre pontos volt, a csomagom is megvolt, szóval szerencsésnek mondhatom magam. Hazaértem. Végtelen boldogságot éreztem, annak ellenére, hogy az előző hat hét is csodás volt. De mégis, itthon más a levegő, és a fű is zöldebb. Mindenki mondta, hogy nem lesz kellemes a nyárból az őszbe hazajönni, de olyan gyönyörűek voltak a fák, hétágra sütött a nap és igazán friss, hűs szellő lengedezett, hogy kétség nem fért hozzá, ez a legszebb ősz, amit valaha megéltem. Sajnos sokáig nem élvezhettem, mert egy hét után újra útra kellett kelnem. De az otthon töltött napok felejthetetlenre sikeredtek, hála azoknak, akik hazavártak.

Kicsi a világ!

Tegnap sok-sok sms után végre sikerült találkozni egy régi, kedves barátunkkal, aki nyár óta itt él Kínában. Ő keresett meg, tudott arról, hogy HK-ban vagyok. Meglepett nagyon, hogy képes azért átjönni Kínából HK-ba, hogy egy órácskára találkozzunk. Ugyanis csak egy lopott ebédidőre futotta. Örülök, hogy jól van, nagyokat nevettünk hasonló élményeinken. Arra meg aztán igazán büszke vagyok, hogy én választottam éttermet, sőt még kaját is! Nem volt könnyű dolgom, hiszen ő vegetáriánus, én meg hát ugye köztudottan hadilábon állok a halakkal és vízi barátaikkal, de mondhatom, nagyon jól választottam, finom volt a „sárga virág” nevű hal is, meg a zöldségtál is. Arról tán még nem írtam, hogy megfogalmazódott bennem, ha valaha vegetarianizmusra adnám a fejem, csak és kizárólag Ázsiában. Olyan varázslatos dolgokat bírnak kihozni a zöldségekből, hogy minden alkalommal le vagyok nyűgözve. Azt nem mondanám, hogy szépen ettünk, de legalább jót.:) Az egész halacska egyben feküdt előttünk szálkástól, uszonyostól, fejestől, farkastól, mi pedig nekiláttunk pálcikával szétbombázni szegénykét. Nem sokkal később azon kaptuk magunkat, hogy a pincérektől elkezdve a takarítónőkön át a vendégekig mindenki elhűlve bámulja a jelenetet. Szerintem sokat tanultak tőlünk, főleg, amikor már bevetettük a kanalat, végül pedig a kezünket is…
Aztán felnéztem, és magyarul elmagyaráztam nekik, hogy igen, tudjuk, hogy elég sajátos a technikánk, de éhesek vagyunk és akkor is meg fogjuk enni, ha nektek nem tetszik! Különben meg Magyarországon ti is beleborítjátok a mákos tésztát a babgulyásba, úgyhogy be lehet fejezni a csodáskodást! Ekkor aztán szétszéledt a bálvánnyá vált pincérsereg, hirtelen mindegyik talált magának munkát.
Sajnos a hal nem a legideálisabb táplálék, ha az ebédet evés helyett inkább beszélgetéssel akarod tölteni, szóval sietnünk kellett, hogy be tudjuk fejezni, mert hipp-hopp letelt az egy óra, és Tamás, ahogy ott termett a semmiből, azon mód el is viharzott. Kellemes élmény volt, évek óta nem találkoztam vele otthon, itt pedig összehoztuk a találkozást.

Munka után ismét felkerekedtem, mert még egy utolsó alkalommal nyakamba akartam venni a várost. Térképpel a kezemben nyugodt voltam. De jelentem, így is sikerült elkavarnom, forgattam az írást, jobbra, balra, körbe-körbe, csak nem akaródzott szembejönni a helyes irány. Átmentem egy ruhapiacon. Aztán egy zöldség-gyümölcs piacon. Aztán egy kifőzde soron, egy halpiacon, majd egy hentesáru piacon. (A Köjál letérdelt volna.) Aztán egy aranyhal piacon. Aztán egyre sötétebbek voltak az utcák és egyre több zsebre tett kezű suttyó támaszkodott a villanyoszlopoknál. Én egyre jobban szorítottam a táskámat. Térkép csak forgott, mind gyűröttebb és gyűröttebb lett. (Meg az is, aki forgatta.) És aztán hirtelen, mikor már azt hittem, most minimum egy sintértelep jön, meglett a bazársor, amit kerestem. Kellett egy új bőrönd, mert a nagy igénybevétel, a sok utazás Kínában megtépázta az elődöt. A bátyám sírt volna, ha látja a húgát alkudozni. De nem lehet mindenkinek vérében az üzlet. Végül szerintem nekik jó bizniszt csináltam és hazaküzdöttem a dög nagy koffert, ami miatt tele a lábam lila foltokkal. Azt hittem kövekkel rakták tele, olyan nehéz volt. A szobámban aztán megmértem az új szerzeményt: tök üresen 6 kg! Wow! Nem bántam volna, ha ez a kaland kimarad, de ezt is túléltük, bőrönd is van, meg épségben haza is értem.

Túl az utsó HK-i hétvégén :(

"Van az angolban egy kifejezés, nevezetesen writer’s block (…), ami azt az élethelyzetet fejezi ki, amikor valaki, aki többnyire írással foglalkozik - zsurnaliszta, szépíró - konkrétan ül, egykor a fehér papír, ma a laptop képernyője előtt, és agybénultan bámulja, mert semmi, de semmi nem jut eszébe." (Albert Györgyi)

Nem vagyok sem zsurnaliszta, sem szépíró, de múlt hét végén egyszerűen én sem tudtam mit írni. Tán már nincs új a nap alatt.
Most írjak a századik finomságról, amit megkóstoltam?

Vagy az újabb uszodás kalandomról, amikor is tök egyedül úszkáltam a medencében (nem volt gyanús, mert máskor sincsenek sokkal többen), és az úszómester úgy bámult rám, hogy már-már sellőlánynak képzeltem magam, persze csak zárni akartak, de én feltartottam őket…
Vagy hogy megvolt az első útvesztés,

de 3-4 útbaigazító kérdés és néhány hátamon legördült izzadságcsepp után sikeresen megtaláltam a keresett koordinátákat? Mit írjak még? Azt hiszem, ha az ember beleszokik új környezetébe, már nem érzi azt, hogy minden hírértékű, hogy mindenről be kéne számolnia. Már természetes sok minden, ami eddig idegen és ettől fogva érdekes volt.
Persze továbbra is rengeteg élmény ér, sok is ahhoz, hogy szavakba öntsem. Sandy-nek végtelenül hálás vagyok, mindazért, amit itt értem tesz. Szerintem nem lesz lehetőségem visszaadni neki. Próbálom kipuhatolni, mi az, amit szeret, hogy ha majd egyszer Magyarországra jön, én is kényeztethessem őt. Azt már tudom, hogy anyukám kacsamáját imádni fogja és hogy a kastélyok érdeklik, meg a jóképű srácok. Nem lesz gond, mindegyik kívánság teljesíthető.:)
Múlt hét pénteken újra találkoztunk Arno-val, a baráttal, akivel horgászni mentünk. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látom, de nem ő volt az első meglepetés. (Így volt ez a vásáron is, amikor újra láttam azokat az értékesítőket, akiket Kínában megismertem.)
Először ettünk egy nagyot egy shanghai-i étteremben,

aztán elmentünk egy bárba, ahol Arno egy kollégája is csatlakozott hozzánk. Jól éreztük magunkat, hamar elment az idő. Nagyon érdekli őket Európa, azon belül kis országunk, történelmünk, kultúránk. Csak úgy záporoztak a kérdések, az volt az érzésem, hogy (tőlem nem idegen módon) egész éjjel én beszélek.
Hajnalban Arno kíséretében megtettem az első (és egyben utolsó) utam a minibusszal. Ezek a buszosok őrültek! Főleg, hogy éjszaka nincs akkora forgalom, mennek, mint a meszes, a megállóknál nem állnak meg, csak lassítanak és az emberek úgy ugrálnak le a buszról. Úgy éreztem magam, mint egy kínai taxis mögött. Én fel akartam szállni az előző minibuszra, de Arno szólt, hogy meg kell várnunk a következőt, mert nincs több ülőhely. Az út során jöttem rá, hogy tényleg jobb ülni, mert az első kanyarban elvágódnék, ha nem szíjaznám be magam az ülésbe. Aztán miután ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem, Arno fogott nekem egy taxit és azzal mentem tovább, vissza a hotelba.
Szombaton nem találkoztunk Sandy-vel. Azon a napon vásárolgattam.

Megállapítottam, hogy ilyen téren is tudok fejlődést mutatni, ebbe is bele lehet jönni, mint az evésbe, főleg, ha az ember lánya unatkozik. Persze nem gondolom, hogy ez irányú fejlődésem túl jó hatással lenne a családi kasszára, de ugye egyszer élünk…

Vasárnap Lamma szigetére mentünk.

Egy kis sziget, autóforgalom nélkül,

rengeteg külföldivel,

kutyával, bazársorral,

tengeri herkentyűs éttermekkel,




gravitációs wc-vel,

homokos stranddal,

jó levegővel.
Most már elmondhatom magamról, hogy fürödtem a Dél-Kínai tengerben!

Sandy persze nem tartott velem, már az is nagy áldozat volt részéről, hogy a fák árnyéka helyett a parton lévő kövekre ült le, amíg én élveztem a habokat. Itt is hamar lemegy már a nap, hat körül elkezdett sötétedni, akkor visszaindultunk a komphoz, mire odaértünk, már teljesen besötétedett. Visszanézve még láthattam a fényárban úszó öblöt is.

Aztán útközben gyönyörködtem az éjszakai Hong Kong-ban, majd legnagyobb meglepetésemre újra élvezhettem a zenés lézershow-t, végül pedig egy étteremben zártuk a napot. Mondtam Sandy-nek még a lézershow előtt, hogy nyugodtan menjen haza, hazatalálok egyedül is, de miután nem sokkal előtte meséltem el neki az útvesztős sztorit, el nem mozdult volna mellőlem a világ minden kincséért sem. A metróállomáson is egészen a kapukig kísért és szerintem csak akkor volt nyugodt, amikor látta, jó metróra szálltam.
Itt hadd jegyezzem meg, hogy hálás vagyok C-I-A-nak minden egyes sorért, amit a szétszórtsággal kapcsolatban írtak. Azon túl, hogy magamra ismertem, nagyokat nevettem. Csak remélni tudom, hogy anya is olvasta és belátja, hogy nem én vagyok az egyetlen, mert ez egy defektes nemzedék. Olvasás közben arra is rájöttem, hogy bizony működik a zsák a foltját elmélet. Nem kerestelek titeket, mégis egymásra találtunk. A képbe csak C. nem illik bele, mert ő mindig tudta, hogy állnak körülötte a dolgok. Ha C. nincs, talán még mindig ott toporgok az egyetem ’A’ épületében, mert fel kell vennem az indexemet, meg az óráimat, meg a mit tudom én mit. (Ehelyett én inkább zsírkáztam a Drink Tracyben…) Utólagos köszönet C.-nek.
Borcsa mindig azt mondja, nem vagyok hülye, egész egyszerűen csak kiszórom a fejemből azokat a dolgokat, amik nem fontosak. De hogy ennyi jelentéktelen dolog legyen, azt azért nem hinném…

Elaludtunk

Az elmúlt két napban nem történt semmi említésre méltó. Tudom, mindig így kezdem, aztán mégis kisregényt írok. Hétfőn iroda, ebéd egy thai étteremben, ahol minden méregerős volt, füstölt még a hajam is. A levest 4 hősi kanál után kénytelen voltam félretolni, mert azt hittem, nem érem meg a folytatást. Utána kérdezte Sandy, hogy ízlik a gombás, zöldbabos, rizses csirke, mondtam, nem tudom, mert nem érzek semmit, még azt sem, hogy a számban van valami. Aztán kaptam rózsa-gyömbér-citrom jeges teát, ami azon túl, hogy nagyon ízlett, csillapította a fájdalmamat. (Nagyon tetszik, hogy a mai napig gyógyszerek helyett gyógynövényeket használnak, az irodában is vannak a szekrényben gyógyfüvek, -teák és nagyon jól tudják, mi mire jó. A rózsa pl. fájdalomcsillapító.) A megpróbáltatások ellenére nagyon finom volt az ebéd, már amit éreztem belőle.
Kedden és ma egy-egy elektronika kiállításra mentünk. Tegnap fél kilencre beszéltünk meg találkozót. Én még hétfő este, úgy, mint máskor is, beállítottam a telefonom hétre. De nem emlékszem, hogy csörgött volna az a kacat. 8 óra 12 perckor néztem rá az órámra és öntudatlanul kiugrottam az ágyból, gyorsan magamra rángattam az első göncöt, ami a kezembe akadt, fogat mostam és rohantam hanyatt-homlok a metróállomásra, ahol még jegyet kellett vennem, és 2 megálló választott el Sandy-től. Amikor megérkeztem, épp háromnegyed kilenc volt. Útközben próbáltam Sandy-t hívni, de nem sikerült, gondoltam, ha hiányzom neki, biztos rám csörög. Azonban amikor megérkeztem, Sandy nem volt sehol. Tán a keresésemre indult? Ezen morfondíroztam, amikor megláttam őt ugyanolyan ziláltan, kócosan és szétcsúszva érkezni, amilyen állapotban én is voltam. Nem győzött bocsánatot kérni. Megnyugtattam, hogy 10 másodperce értem ide, mert én is sikeresen elaludtam. Persze nem volt gond, időben odaértünk a vásárra. Mára, ebből tanulva beállítottam minden lehetséges ébresztést, a saját és a céges mobilon, sőt az asztali ébresztőn is. Nekem sikerült is ott lenni időben a megbeszélt helyen. Kolléganőmnek sajnos ma sem. Egyébként nem is emlékszem, hogy egyszer is odaért volna valahová időben…nem erőssége a pontosság. :)
Tegnap kínait, ma vietnámit ettünk. Rengeteg az étterem, mégis ebéd- és vacsoraidőben állandóan sorban kell állni. Ez egy utálatos valami. Mint nálunk a hivatalokban, bankokban. Kapsz egy sorszámot, aztán szólítanak. Volt étterem, ahol egy órát álltunk! Azt hittem, hülyét kapok. De nekik ez teljesen természetes. Jellemző rájuk, hogy nem otthon főzőcskéznek, hanem éttermekbe járnak, már reggelizni is! Összegyűlik a család apraja-nagyja, és órákig teáznak, meg dim sum-oznak, főleg hétvégente. Jobban is élnek, mint mi, de amúgy is megtehetik, hogy éttermekbe járjanak, mert egészen olcsókat is lehet találni. Volt, hogy négyőnknek került 13 euróba a több fogásos kaja, meg az ital hozzá.
Ők nem nagyon esznek hideget, már reggelire is meleg ételt fogyasztanak. Na meg az elmaradhatatlan tea. Eleinte furcsa volt, hogy alig ülsz le az asztalhoz, már töltik is a csészécskédbe a zöldteát, és az ebéd folyamán még vagy húszszor. Én is illendőségből megittam, aztán a pincér újratöltötte, aztán megint megittam, és a pincér újratöltötte és ez így megy az egész étkezés folyamán. Nemcsak felmelegít, hanem az emésztésre is jó hatással van, arról nem is beszélve, hogy ezért nem kell fizetni, ez jár. Ma már én integetek, ha ne adj’ isten nem vennék észre, hogy két falat között kiittam a teámat. (Mert itt integetni kell. És nem illik felállni az asztaltól, azért mondjuk, hogy újra tölts magadnak, ez az ő dolguk. Egy lányka mindig ott áll az asztal mellett, mást sem csinál, csak teát töltöget, és folyton tiszta tányért rak eléd.)
A tömegközlekedés is nevetségesen olcsó. Max. 1 euróért eljutsz a város túlsó végére metróval, ma pl. kemény 55 Ft-ot fizettem a kompon.:)
Nincs is egyetlen ellenőr sem sehol, mert ilyen árak mellett senkinek nem jut eszébe, hogy potyázzon. A taxi itt azért drágább, mint Kínában, de egyszer-egyszer ki lehet bírni.
Ma Sandy East Tsim Sha Tsui :) egyik éttermébe akart elvinni, azzal azonban nem számolt, hogy ahhoz, hogy oda eljussunk, bizony ki kell menni a napra. Nem gondoltam, hogy ez neki ekkora sokk, de az! Ahogy kiléptünk az utcára, befésülte a haját az arcába, lehúzta a kardigánja feltűrt ujját és mindkét kezét védelmezőn az arca elé tette, nehogy egy kis színe legyen. Ezzel szemben én, mint Meg Ryan az Angyalok városában (mindenről filmek jutnak eszembe) a nap felé fordítottam az arcomat és mint általában, most is elégedett voltam az élettel. Nem is értem őket, a napfény vidámmá tesz és feltölt, de ők minden elképzelhető módon összeépítik az épületeket, nehogy véletlenül ki kelljen menni az utcára. (A metróállomásról egyenesen eljutok a hotelba a plázán keresztül, anélkül, hogy ki kéne tenni a lábam az utcára.) Végül mégsem ott ettünk, mert millióan voltak.
Tettem egy új felfedezést: nem bírom a tömeget. Ha tele van már a metró, vagy a lift, nem gyűröm be magam, hanem megvárom a következőt. Amikor megérkezünk valahová, több száz ember kiözönlik a metróból a mozgólépcsők felé, én lelassítok és megvárom, míg oszlik a nép. Mindig jóízűeket kacag és azt mondja, ha egyedül lenne, akkor ott rohanna velük, de velem kénytelen ráérősen sétálni. Én komolyan szédülök ettől a tömegtől, nyomaszt. Mondtam neki, hogy nálunk ahhoz augusztus húsz kell, vagy tüntetés, hogy ennyi ember összezsúfolódjon. Azon is nevet, hogy amikor pl. két mozgólépcső visz felfelé, az egyik tömve van, a másik üres, akkor én természetesen az üressel megyek. Hát a fene sem nyomorog, mikor van más lehetőség is. De nekik tényleg eszükbe sem jut a másikat választani, szerintem ők akkor szédülnek, ha nincs körülöttük ember… Persze különbözőek vagyunk, az élet ettől szép.

Vamos a la playa

Szombaton fél egyre beszéltünk meg találkozót a Sandy-ék lakásához legközelebb eső metróállomáson. (Jelentem, eddig gond nélkül eljutottam minden célhelyre. Igaz, épp a karaoke estéről tartottam hazafelé, amikor hívtak bátyámék, és mondtam Zolinak, hogy bocs, de le kell tegyem, ugyanis koncentrálnom kell, mert négy átszállással jutok csak haza. Egycsatornás vagyok, szokta volt mondani…)
Sandy ismét elaludt, úgyhogy a fél egyből fél kettő lett. Ittunk hamar egy kávét, és felkerestünk egy templomot.

Mindenhol füstölők százai, csak úgy bódít az illatuk.

A templomban ismét nem lehet fényképezi, csak kívül. Odabenn félhomályban párnákon térdelnek (főleg nők), és egy nagy, henger alakú, ceruzatartó szerű valamiben lévő írásos pálcikákat rázogatnak. Valójában nem tesznek mást, mint jósolnak maguknak. Ez az ő vallásuk része. Ha van egy kérdésük a jövőre nézve, vagy egy megoldatlan probléma, egy elvarratlan szál, elmennek a templomba és a pálcikák segítségével kapnak választ. Gondoltam egy életem, egy halálom, most megtudom a jövőmet, és már indultam is a pálcikás dobozért, de Sandy olyan rémülten nézett rám, hogy meggondoltam magam. Valahol sajnálom, kíváncsi lettem volna, hogy a kínai pálcikák szerint hogy alakul az életem. :)
Ehelyett továbbálltunk, de még mielőtt elmentünk volna, gyorsan gyújtottam füstölőt (külön egyet Ancsapajtásnak, mert ugye mondanom sem kell, szerencsét hoz). Aztán, mondván ez egy szent hely, itt biztos nem árulnak ál-szerencsehozó holmit :), gyorsan bevásároltam, reményeim szerint innentől fogva a kollega minden kívánsága teljesülni fog!
Az utunk a partra vezetett. Olyan csodálatos, szikrázó napsütés volt és 30 fok körüli hőmérséklet, ennél ideálisabbat nem is tudtam volna elképzelni, hacsak nem azt, hogy mondjuk nálam van a fürdőruhám is. Igazából anélkül is istenien éreztem magam. Imádom a tengert, a napfényt, a forró homokot és a jéghideg, friss mangódzsúzt! Elragadtatásomban és még a pénteki este hangulatában elénekeltem Sandy-nek a vamos a la playa-t, de neki énekelhettem volna akár a boci, boci tarkát is, mint utóbb rájöttem.:)
Vicces lehettem neki, aki ott él a tenger mellett, de soha nem ment a partra fürdés, vagy napozás céljából. Én meg lekaptam a papucsom és belegázoltam a vízbe, és csak bámultam a tengert, a tájat, a hajókat, a messzeséget.

Olyan kellemes volt a víz, legszívesebben kerítettem volna magamnak egy fürdőruhát, de akkor mit csinálok Sandy-vel?

Így is aranyos volt, elsétált velem vagy négy különböző öbölhöz és türelmesen végigvárta, amíg kigyönyörködöm magam. Ill. ha végigvárta volna, még most is ott lennénk, de nem akartam visszaélni a türelmével. Gondoltam majd visszamegyek egyedül vasárnap, de persze vasárnap megint szomorkásabbra fordult az idő, így az egész napos lustálkodós-olvasós-tévézős-szobából ki sem mozdulós programot választottam. Nincs mese, itt az ősz, rapszódikusabb az időjárás, ma is csak 27 fok van.:)
Megvártuk a naplementét,


tekeregtünk a Stanley market bazársorán,

vacsoráztunk egy nagyon régi, 10 éves (!) kínai étteremben.

Fúúú, apám, ha visszagondolok arra, hogy mit finnyákoltam 4 hete! Most meg olyan helyen vacsoráztam, ahol ragad minden, nem lehet jóformán leülni, az embernek nincs nagyobb helye, mint 40 cm, sorban ülsz az asztalnál vad idegenekkel, mint a madarak, foggggalmad nincs, mit raknak eléd, gondolod, azért a kezed nem ártana megmosni, ezért megkérded, hol a mosdó, ők meglepődnek, erre aztán te is, majd mutogatnak hátrafelé. Elindulsz. Átmész a konyhán, várod, hogy kizavarjanak, de nem szólnak rád. Látod, ahogy készül a vacsid.:) Mész tovább, mert újabb kérdésedre csak intenek, hogy menj tovább. Jön a raktár, ahol olyan kupleráj van, hogy inkább becsukod a szemed. A feldolgozásra váró csirke simán rá van dobva a mosatlan edényre, nem számít. Végre találsz valami mosdószerűt a raktárban, de olyan nagy a dzsuva, hogy képtelenségnek tartod, hogy ez az lenne. És az. És a férfi wc-nek nincs ajtaja, ergo lazán elsétálsz a magán épp könnyítő férfi mellett. És megvan! Egy balkáni álló wc. Ahol áll is minden. Benne, mellette, előtte. És ezek után jó étvágyat! És ettem és ízlett. Na erre varrjatok gombot!

Karaoke

Pénteken karaoke bárba mentünk Sandy-vel. Tudtam, ez egy jó este lesz, hiszen imádok énekelni. A tudás, az egy másik kérdés, maradjunk annyiban, hogy szeretek.
Sandy mondta, hogy ő rendszeresen szokott karaoke-zni, amit nehezen tudtam elképzelni, hiszen eddigi megítélésem szerint nem az a lány, aki gátlás nélkül kiáll és énekel a tömegnek. Katrinnak is mondtuk még csütörtökön, hogy oda megyünk, és irigy volt, említette, hogy ő még sosem járt karaoke bárban, és ha már, akkor talán a világ másik végén kellett volna kipróbálnia magát, ahol senki nem ismeri. De így járt, ő erről lecsúszott. A dolgot még szebbé teszi, hogy valójában ez Sandy unokatestvérének búcsúestéje volt, mert szombaton utazott Singapurba leendő férjéhez. Nekem nagyon jól esett, hogy ott lehetek velük, hiszen biztos jól el tudták volna tölteni az időt nélkülem is.
Amikor megérkeztünk, Sandy, unokatestvérei Agnes és Steven, meg én, akkor esett le, hogy ez nem az a kareoke, amit otthon megszoktam. Itt, ahogy a szülinapi buliban is, befizetsz egy összeget, amiért jár két (alkoholmentes) ital, büfévacsora és 3 óra karaoke azokkal, akiket ismersz, pl. családtagok, barátok. Beterelnek egy hangszigetelt szobába és már kezdheted is…
És ők kezdték. Elakadt a szavam, hogy hogy lehet ilyen uccu neki, hadd lobogjon módra, ohne bemelegítés, nekiállni énekelni. Az énekléshez hangulat kell, nem órarend! De hát kifizettük, és neki is álltunk. Még mielőtt odaértünk volna, mondták, hogy jobbára kínai dalok vannak, de van egy-két angol nyelvű is. Kérdezték, mit szeretnék. Hát nekem mi más jutott volna eszembe, mint a dancing queen! Persze! Főleg, hogy Ineznek megígértem, torkom szakadtából fogom előadni egy hongkongi zsúfolt utcán (egyébként csak zsúfolt utca van), azon az estén, amikor megtudom, hogy megszülettek a Babákok. Gondoltam, nem árt, ha előre gyakorolok, úgyis olyan rég adtam elő. Utoljára Borcsával az esküvőnkön…meg reggelente a zuhany alatt…meg Attinak esténként…meg…na jó, lehet, hogy nem is olyan rég, de ezt nem lehet megunni. Nekem. Kérdezzétek azért meg a környezetemet is, lehet, hogy ők mást mesélnének.:) De ez az én blogom!
Szóval elsőként egy kínai klip szólt és engem elvarázsolt a hang. Aztán hátra fordultam, és láttam, hogy ez Agnes. Akkor estem le először a székről.
Azt nem említettem, hogy 10 fok volt a szobában. Nem túlzás, láttam a termosztátot. (A dohányzás tilos, ha valaki mégis rágyújt, akkor azt dermesztő hideggel ellensúlyozzák.) És kaptam mellé egy jeges 7up-ot. És nem telt még el három perc az érkezésünk után. És akkor jöttem én. Amióta itt vagyok, sok pillanatban hiányoztatok Csajok, de ott és akkor igazán! Elkelt volna a segítség. Meg talán egy kis hangulatfokozó is. De hamar túlestem rajta, és akkor jött Steven. Ekkor fordultam le a székről másodjára. Azt hittem, nem jól hallok. Olyan tiszta hang, hallanotok kellett volna. Megkérdeztem, hol gyakorol, azt mondta szerényen, csak otthon. Aha. Oké. Akkor talán én mennék. Ja nem, még meghallgatnám Sandy-t is, bár ezek után biztos voltam benne, hogy minden kínai őstehetség, ami az éneklést illeti. És Sandy megnyugtatott. A harminc kilós picike lány ugyanúgy dörmögött, mint én. Meg legalább olyan jól intonált, mint én. Végig mosolyogtam, amikor énekelt, mert olyan életszerűen tökéletlen és ettől rettenetesen imádnivaló volt. Végig Cameron Diazra emlékeztetett, abban az idióta filmben, amiből semmi más nem maradt meg bennem, csak Cameron Diaz dala, amin könnyesre röhögtem magam.

Valszeg én sem vagyok jobb, de én ugye magam nem hallom. Annyira mégsem lehettem rossz, mert még eldalolhattam az általuk választott Hey Jude-ot, meg a Lemon Tree-t, aztán az Eternal Flame-nél letérdeltem, hála a csengő-bongó hangomnak, ők siettek a segítségemre :), aztán volt Queen, nem is egy, a Bycicle nagyon tetszett nekik. Régi Madonnájuk nem volt, csak új, pedig a Like a virgin-be még belesikítottam volna, hogy lákkavördzsín, híííí, táccsd for dö veri förszt tájm….
Végül Robbie Williams és Nicole Kidman Somethin' Stupid-jával zártam, az elég mély ahhoz, hogy még én is el tudjam ’énekelni’. De aztán visszavonulót fújtam, belátva, hogy vannak itt nálam jobbak is, meg hát ne csak az én szárnybontogatásomról szóljon az este. Onnantól csak mosolyogtam nagyokat, hol az unokatestvérek iránt érzett csodálatomban, hol Sandy előadásmódján és észre sem vettem, hogy elment az idő, alig értünk oda, máris mennünk kellett.

Egyedül maradtam

Tegnap búcsú-steak-ebédet,

majd búcsú-sushi-vacsorát ültünk,

mert ma reggel Katrin hazarepült Németországba. Hiányozni fog, sokat nevettünk. Ő még lököttebb, mint én, jól elütöttük az időt együtt, mindig volt valami program. Jól éreztem magam vele, örülök, hogy ő is itt volt.

Most kezdődik a nagybetűs hong kongi élet. Katrin már előre nevetett, hogy mi lesz velem, ugyanis neki is lejött, milyen bődületesen jól tájékozódom…
Folyton másik metróra, vonatra szálltam volna fel, ha ő nincs, biztos, hogy gyalog is másfelé indulok el, ha nem kapja el a kezem, hogy hé, nem arra megyünk, és azt is látta, milyen ügyesen forgatom a térképet. :) Persze elforgatott térképpel a kezemben is képes voltam rossz irányba indulni, ő csak nevetett és inkább átvette az irányítást, ha haza akartunk jutni. Az utolsó héten tesztelt, hogy eltalálom-e a nekünk megfelelő metróvonalat, de megbuktam a vizsgán. Meséltem is Katrinnak, hogy anya anno hogy nevetett, mikor előálltam az ötlettel, hogy idegenvezető akarok lenni….
Ennek ellenére nyugodt vagyok. Van szám, majd kérdezek, meg különben is, minden este 10 percenként hívogatta egy unokatestvére Sandy-t, mert folyton eltévedt. Legfeljebb mától megduplázódik Sandy hívásainak száma. Én pedig kimetrózom magam. Egyébként nem olyan gáz, de amíg Katrin itt volt, az az igazság, nem is figyeltem, merre megyünk. Csak beszálltam a metróba, meg ki, meg át, meg mozgólépcső, meg aluljáró, meg felüljáró, meg look left, meg look right…és amikor mondta, hogy itt meg itt már jártunk, akkor csak néztem rá kérdőn, mert nekem minden új volt, mint Drew Barrymore-nak az 50 első randiban.:)
Otthon sem figyelem soha az utat, előbb veszem észre a madárkákat, vagy a fagyöngyöt a fákon, ill. az arcokat a felhőkben, mint azt, hogy melyik kereszteződésnél kanyarodtunk el jobbra, ezért aztán nem találnék oda magamtól egyetlen rokonhoz sem, de még a füredi pizzériába sem, ahová szinte hazajárunk.
Mindegy, igyekszem magamnál tartani (persze nem lemerült állapotban, vagy kikapcsolva) a telefonomat – hát igen, ez sem az erősségem, ideje lenne már felnőni - és akkor nagy baj nem érhet. Azt mondta Katrin, hogy ha balkáni wc-t találnék útközben, akkor baj van, mert átmentem Kínába. Viszont időközben rájött, hogy az kizárt, hogy ott kössek ki, mert az útlevél ellenőrzésnél úgyis fennakadnék.:)
Mindegy, lesz, ami lesz, innentől fogva másfél hetem van arra, hogy valahogy hazajussak.

Macau

Tegnap ugyan borult volt az ég, amikor reggeli után kimentünk a szálloda elé az időjárást megítélendő, de úgy döntöttünk, hogy mivel nem esik, elmegyünk kirándulni. Így aztán 10-kor Katrin és én útra keltünk, hogy felfedezzük az egykori portugál gyarmatot, Macau-t. Hajóval mentünk, egy óra volt az út. Amikor leszálltunk a hajóról, láss csodát, verőfényes napsütés és hőség várt. Amíg a kínai rögtön magára húzta az összes létező sálját, váll- és fejkendőjét, dzsekijét és esernyőjét, addig mi nekivetkőztünk, hátha lesz egy kis színünk. (A hajón megint meg kellett fagyni attól a hülye klímától! Néha az az érzésem, nem normálisak! Ennyi energiát és pénzt fordítani arra, hogy az egész országban dermesztő hideget csináljanak, majd forró vízzel és teával melegítsék fel a reszkető turistát, hát nem tudom. Az okosok a csúcstalálkozóikon tán szóvá tehetnék, hogy ez értelmetlen.)

Macau Kína Las Vegas-a, telis-tele kaszinókkal, hotelekkel, pénzzel, luxussal.

Már a hajóállomáson várakoznak a hotelok és kaszinók transzferbuszai a turistákra.
Alig szállsz le a hajóról, kapsz vagy 5 sms-t, mindegyik kaszinó pénzszórásra invitál,

akad olyan is, amelyik 100 dolláros (kb. 10 eurós) vouchert ajánl fel, ha új tagként regisztráltatod magad cserében. Jöttünk, mentünk,

kaszinóból ki, kaszinóba be, fényképeztünk,







de bent nem engedik, úgyhogy legnagyobb sajnálatomra egy elmosódott villámképem született csak.

(Mert a tiltás ellenére azért megpróbálkoztam. De azonnal ott termett egy gorilla, szóval beláttam, hogy nokámálá! Ezt még a hotel medencéjénél tanultam, ugyanis – mint már írtam - ott sem lehet fényképezni. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, mit akar mondani az úszómester…)
Nem játszottunk, még azt a felajánlott tíz eurót sem tettük fel, amit azért valahol sajnálok. Sosem vonzott hála isten semmiféle szerencsejáték, de ha már egyszer ott vagyok, és ha már adnak is 10 eurót, akkor azt egy rulett asztalnál feltettem volna. Nem állt volna fenn a veszély, hogy nem tudom, hol a határ. Valszeg már az első körben elvesztettem volna, és mosolyogva távoztam volna. De így nem tudtam meg, mellém állt volna-e a szerencse. Viszont biztosak lehettek benne, hogy hazamegyek. Ugyan nem Louis Vuitton táskával, meg Gucci cuccban, de hazamegyek. (Bár, ha végigsétálok Mong Kok utcáin, akkor az ottani árusoktól fillérekért beszerezhetek bármit. Azt még nem meséltem, hogy Katrin is akart venni órát egy ilyen lolex vocsíz árustól, öt db nevenincset adott volna a pasi 10 euróért. Katrin azonban látta, hogy Gucci-ja is van, erre a fazon azt mondta, hogy jaaa, az 30 euró, mivel az eredeti... Jót nevettünk, és továbbálltunk.)
Szóval nem tudok milliós nyereményről beszámolni.

Tovább sétáltunk hát Macau utcáin, egészen az óvárosig.

Nagyon érződik a portugál hatás, de ha őszinte akarok lenni, még európaibbat vártam.

Ahhoz azonban eltelt már jó pár év, hogy összekeveredjen a portugál hatás a kínaival, így pl. a főtéren lampionok lógnak keresztben-hosszában.

De meséljenek a képek:





Mindenesetre érdekes volt látni Macau-t. A történelem szinte megelevenedett, a falak szinte meséltek a múltról.

Hosszú évszázadok lenyomata, hangulata, illata lengi be ezeket az utcákat.Huhh, átmentem Kandász Andreába...:)
(Itt jobban megőrizték a régit, a múltat. Hong Kongban már talán csak a fejlettség és az angol nyelv ismerete az, ami emlékeztet arra, hogy valaha angol gyarmat volt. Macau-n viszont néhány utcácskában mintha megállt volna az idő.

Mintha még mindig ott cipelnék a kis kínaiak a világos öltönyös, csizmás, kalapos, nagy bajuszú, pipázó gyarmatosítókat a riksáikon.) Jól éreztük magunkat, elrepült a nap. Én még ugyan szívesen elidőztem volna (főleg, hogy a katedrálisnál épp kezdődött egy jazz koncert), de vissza kellett indulnunk, mert még volt előttünk egy másik projekt arra az estére.

Negyed nyolc volt már, amikor visszaértünk. A határátlépéssel most sem volt semmi gond, bár amikor újra beléptünk HK-ba, és túl voltam az útlevélvizsgálaton, megindult felém nagy léptekkel két tiszt. Én megtorpantam, gondoltam, ok, már ismerős, vezessetek, megyek veletek, ahová kell; Katrin szintén megállt egy pillanatra, de elmentek mellettünk. Erre mi egymásra néztünk és olyan kacagásban törtünk ki, mindketten biztosak voltunk benne, hogy megint van egy plusz köröm. :)
A hajóállomásról egy plázába vezetett az utunk, megint vagy 8 emelet, millió üzlet és shoppingolás. Engem nem érdekelt cseppet sem, de szívesen elkísértem Katrint, aki annak ellenére, hogy még mindig nem vett semmit az otthoniaknak, most is csak magának vásárolt. Nagyon élvezte, én kevésbé, de eljött velem kirándulni, szóval fifti-fifti. A napot egy kínaiban zártuk, ahol sikerült olyan mennyiségű kaját rendelnünk (még tapasztalatlanok vagyunk), hogy a végén alig bírtunk felállni az asztaltól.

Ismét egy hétvége Hong Kongban

Ma reggel zord hidegre, kemény 23 fokra ébredtem.:)A tegnapi egész napos végeláthatatlan esőzés után (ugye szubtrópusi a klíma, ezt ne felejtsük el, ha egyszer nekiáll esni, akkor aztán úgy igazán) ma végre újra láttam a napot. Már hiányzott. Nem mintha tegnap annyira kerestem volna, hiszen ki sem mozdultam a szobámból a reggelit leszámítva. De térjünk vissza a múlt héthez.

Pénteken este Irena ígéretének megfelelően koreai étterembe vitt minket. Mondta, hogy újabb challange lesz, de miután elhangzott, hogy barbecue, csukott szemmel követtem, mondván attól bajom nem lehet. Igen ám, de amíg mi tarját, zöldséget, kolbászkákat grillezünk, addig ők polipot, rákot, halat, kagylót.

Akadt azért csirke szárny is és marhahús, sőt kolbász is. Csájníz kolbász, hát khmmm. Megkóstoltam, mert annyira kínálták, de egyszer meg kell kóstoltatnom velük a hángérien szoszidzsot, hogy tudják, mi mit értünk kolbász alatt. Ez valami nem tudom milyen eredetű illatos darálék volt. Mikor Katrinnal utólag megbeszéltük a vacsorát, ő találóan azt mondta rá, olyan volt, mintha szappant enne. Újabb meglepetéssel szolgálok: önként ettem meg ezeket a nyavalyákat! Úgy ropogtattam a poliplábat, mint a ropit!

Túlzás, egyet megkóstoltam, olyan, mint a csirkecomb porcos része (az a forgószerű valami), amit otthon soha nem eszek meg. De hát ugye itt soha ne mondd, hogy soha…

Szombaton aztán megbeszéltük, hogy sokáig alszunk, így egy késői reggeli után csak fél háromkor találkoztunk. Katrinnak mindig nagyon tetszett Sandy frizurája, ezért kért egy időpontot Sandy fodrászánál. Viszont mivel láttuk, hogy nagyon borul, előbb inkább felmentünk a Peak-re, még mielőtt eleredne az eső. Villamossal mentünk fel, egy olyan meredek pályán, hogy Katrin szinte rosszul volt. Pont olyan érzés, mint amikor a hullámvasút megindul felfelé. Ott fönn aztán kigyönyörködtük magunkat.

Volt miben! Az egész öböl a lábaid előtt hever, felhőkarcolóstól, tengerestől, szigetestől.

Készítettünk jónéhány fotót, de sajnos elég felhős volt az ég, és ahogy sejteni lehetett, nem sokkal érkezésünk után eleredt az eső. Amikor elállt, felkerestük a fodrászt. Este hatkor értünk oda, tíz után távoztunk. Vágás és festés volt. A kívánt szín: szőke. Ez az, ami a problémát jelentette, és ami miatt elhúzódott a fodrásznál tett látogatásunk. Először bekente a srác neki valami halvány rózsaszínnel, majd nem telt bele 20 perc, lemosta. Gyanús volt, de mondom, ők biztos tudják. Ahogy vágta, és szárította, már látszott, hogy ez nem szőke. Azt mondta, újra festi neki. Így bekente sárgával, majd búra alá ültette, majd rákent a sárgára valami pinket, majd lemosta, megszárította, újra kente valami másikkal, megszárította, de csak nem akart sikerülni. Szerencsétlent már úgy verte a víz, jobban, mint kolléganőmet, aki lesz, ami lesz alapon békességgel végigülte a megpróbáltatásokat. A vége az lett, hogy ő, mint egy paradicsommadár, vagy hat színben pompázik, a barnától a lazacig egy egész palettányi árnyalat ül a fején. Persze szőke tincs nincs. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, Magyarországon egy vagyont fizetett volna, hogy ennyi szín kerüljön a hajára, itt meg 30 euróból és négy óra ráfordításból megúszta.:) A fodrász, szegény annyira kellemetlenül érezte magát, azt mondta, hogy ha nem tetszik, Katrin menjen vissza másnap. Ő vigasztalásul adott neki borravalót is, és megköszönvén a ráfordított időt, távoztunk.
Az új, trendi frizuránkkal (az enyém is, mert én is megszenvedtem érte) aztán beállítottunk Sandy unokatestvérének születésnapi partijára. Ő ugyan egyke, de van 17 első unokatesója, szóval nem volt nehéz egy szülinapost találni. Szerettünk volna átöltözni a partira, főleg én, mert kirándulni amolyan favágó szerkóban mentem, de hát ugye a hajunk elvette az időt. Ahogy beléptünk a bárba, még mélyebbre süllyedt az önbizalmunk látva a divatos göncöket. Sebaj, nem mi vagyunk az ünnepeltek, szépen elvegyülünk és már nem fog fájni a zsebes nadrág meg a reggeli deó. 25 eurónak megfelelő összegért korlátlan fogyasztás járt. Két külön szobában volt a parti, az egyikben az ünnepelt lány rokonai és barátai voltak, a másikban az ő barátjának ismerősei. Mindenki dohányzik, vágni lehet a füstöt. Hangos zene szól, a mélynyomók majd’ leesnek a falról, de tánc nincs. Nekem nehezemre esik ülve maradni, az igazat megvallva. Az időt tánc helyett játékokkal ütik el, kockapóker és kő, papír, olló szerű játékok, amik arra mennek ki, hogy a vesztes igyon.

Tulajdonképpen kulturált keretet adnak az ivásnak. Nem ám csak úgy, a bárpulthoz támaszkodva! Dehogy! Játékosan, okkal. Helyesek voltak, nagyon barátságosak és érdeklődők. Azonnal elfogadtak minket és az ünnepelt különös figyelmet szentelt nekünk. Kettőnknek sikerült elmondani neki, hogy SZÁN JÁ FÁJ LÓ (túl hosszúnak találtuk, így Katriné volt a szánjá, enyém a fájló), ami annyit tesz, hogy boldog születésnapot, ettől aztán elolvadt és mély meghajlásokkal, kis kezeit hálásan összetéve köszönte meg a jókívánságot. Aranyos volt, egész éjjel sürgött-forgott körülöttünk, ellenőrizte, hogy van-e mit innunk, éhesek nem vagyunk-e, nem túl hangos-e a zene, és így tovább. A barátja is egy nagyon jó fej srác, szintén nagyon odafigyelt ránk és ő is a kedvünket kereste. Torontóban élt 15 évet, ott járt iskolába, így aztán sokkal szebb angollal, kínai akcentus nélkül beszél. Vidám, vicces figura, amolyan társaság középpontja típus. Nagyon jól éreztük magunkat, jó volt egy kis ízelítőt kapni abból, hogy szórakoznak a hongkongi fiatalok. Reggel négykor mentünk vissza a szállodába taxival.

Vasárnap a takarítónő ébresztett reggel fél tízkor. Kopogott egyszer, kopogott kétszer, háromszor, én pedig nem reagáltam, remélve, hogy észreveszi magát és elmegy. Nem tette. Csak kopogott, Housekeeping, Madam! De már vagy 10-szer elmondta. Kikiabáltam, hogy nem akarok takarítást, és ő egy halk sorry-val eloldalgott. Eddigre viszont felébredtem, gondoltam, ha már, akkor lemegyek reggelizni. Azt hittem, elég lesz egy zuhany, de olyan füst áradt a hajamból is, hogy gyorsan hajat is mostam. Reggeli után (tudván hogy ugrott a Macau-i program) bevackoltam magam az ágyba, bekapcsoltam a tévét és azon túl, hogy néha kibámultam az ablakon, és hallgattam az eső locsogását ill. bele-bele aludtam a szürke délutánba, nem nagyon csináltam semmit. (Ha ez egyáltalán tevékenységnek számít.)
Viszont ittlétem során úgy kiművelődök csájníz popból, hogy csak na! Miután a millió csájníz és dzsepöníz csatorna a nyelv miatt nem nagyon jöhet szóba (bár egész jól elszórakozom némely szappanoperán), marad a nesönel dzseografik, a diszkáveri, bíbíszí, szíenen és az emtíví. Már végignéztem mindenfajta repülőszerencsétlenséges műsort, meg motorépítőst, meg a Deutsche Welle összes gazdasági és politikai és kulturális fincsiségét (olyan tájékozott vagyok, mint állat), de a kedvencem akkor is a zenecsatorna. Minden előadó végtelen érzelmes, és szomorú és szerelmes, és romantikus. Legyen az nő, vagy férfi, csak úgy folyik az érzelem a dalokból. Sinead O’Connor azt hitte, újat hoz a klipjével a kopasz buksijával, meg a hatalmas könnyeivel, de biztos vagyok benne, hogy nem látott még kínai klippeket. Itt apám mindenki bőg. Minden klip arról szól, hogy az énekes fiú találkozik egy gyönyörű lánnyal, boldog vele, majd szakítanak, vagy a lány beteg lesz, és kórházba kerül. Emiatt aztán potyognak a könnyek rendületlenül. Aztán vagy van hepiend, vagy nincs. De könnyek, azok vannak.
Most ment férjhez egy itteni szupersztár, lázban az ország, mert többé nem fog énekelni (ugye a jó asszony tudja, hol a helye), így aztán mindenhonnan ő folyik. De el kell ismerni, jó a zenéje, maga a csaj is rendkívül attraktív és hangja is van.

Holnap ismét nemzeti ünnep lesz, szóval nem dolgozunk. Majd meglátjuk, milyen idő lesz és attól függően vagy Macau-ra megyünk, vagy jobb híján tovább művelem magam kínai popzenéből. :)

:)

Amikor magam vagyok, pl. az uszodában, vagy a szobában, vagy hosszabb utazásokkor, akkor gondolatban sokat járok ám otthon. Jól érzem magam itt, de azért én nem ide tartozom.
Belekóstolni, felfedezni, megismerni jó, de többre nem vágyom.
Már csak három hét és újra köztetek leszek!

Addig is ezt szívesen hallgatom:


Na csóka, jó hétvégét nektek, meg nekem is egy tájfunmenteset! :)

Szuzi és az óra

Ma nem nagyon van mit írnom, hiszen tegnap nem sok minden történt. Meló után Katrin vásárolgatni készült, de nekem semmi kedvem nem volt. Mint írtam, egyszer-egyszer elmegy, de hogy minden délután butikozzak, na az nem az én világom. Persze őt is megértem, jövő héten utazik haza és még nem nagyon vásárolt az otthoniaknak. Lényeg, hogy elváltak útjaink, ő maradt a shopping mallban, én visszamentem a szállodába. Éreztem, hogy valami mozgás kell, ami kikapcsol, úgyhogy lementem a medencéhez. Úsztam, gőzfürdőztem, pihentem, megint úsztam, megint gőz, megint pihi…
Nagyon jól éreztem magam, szinte elrepült az este. Fél kilencre beszéltünk meg Katrinnal találkozót, ezért nyolckor boldogan, feltöltődve, kipihenten felballagtam a szobámba. Ahogy beléptem, észrevettem, hogy nincs meg az órám. Őrült pánik, keresés, kutatás, rohanás vissza a medencéhez, riasztottam a recepcióst, az úszómestert, a koreai csoportot az öltözőben, mindenki az én órámat kereste. Persze nem lett meg. Csalódottan, feldúltan és (biztos) magas vérnyomással tértem vissza a szobámba. Gondoltam, nesze neked wellness! Újra nekiálltam keresni, amikor is eszembe jutott, hogy eredetileg fürdőköntösben akartam lemenni, de mégsem volt merszem ennyi prűd ember között egy szál semmiben lecsettegni a medencéhez, így visszaöltöztem utcaiba és úgy mentem le. Az óra pedig ott pihent a köntös zsebében…
Aki jól ismer, az tudja, milyen szeleburdi és feledékeny vagyok. Csak én lehetek ilyen hülye. (A helyesírás ellenőr megjegyzi, hogy „Ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni!” Nahát!) Ez annyira tipikus, hogy már szinte hiányzott. Katrin úgy nevetett, mikor elmeséltem neki, hogy fél Koreát mozgósítottam az órámért, és végtelenül sajnálta, hogy nem láthatta a jelenetet.

Most megyünk ebédelni. Nem tudom, milyen éttermet választ Irena, szép lassan megismertet bennünket az egész ázsiai konyhával. Tegnap délben vietnámit ettünk, ma este koreait fogunk. (Visszaolvasva irományaimat szinte csak arról írok, ami nem ízlett, de higgyétek el, jóval több minden van, ami ízlik.)

Hétvégére megcéloztuk a Victoria Peak-et, és Macau-t, de tájfun érkezik vasárnap, amit nagy esőzések előznek meg, így lehet, hogy egész hétvégén a szállodában kell maradnunk.
Adrey, elolvastam a könyvet, és nagyon tetszett. Köszönöm. Mivel Katrin is épp végzett az övével, cserélni fogunk. Valamikor csak visszakerül hozzád!

Közben megvolt az ebéd is. Végül kínaiba mentünk és nagyon fincsiket ettünk.

Azt mondják az itteni kollégák, hogy elképesztő fejlődést mutatok, emlékeznek még az arcomra az első kajálásokkor és most csak mosolyognak, látva, hogy milyen örömmel eszem végig a menüt. Azért vagyok egyedi, mert eddig az volt a tapasztalatuk, hogy aki az elején nem szerette az ázsiai konyhát, az később sem szeretett bele. De tudattam velük, hogy ilyen vagyok. Nem csak Kínában ódzkodom az újtól, hanem úgy általában, bárhol, bármi legyen is az. Aztán ha egyszer felismerem, hogy nem rossz az, akkor már nincsen semmi baj, megjön a bizalmam. Csak nálam ez eltart egy darabig, és ha kajáról van szó, akkor sokszor bizony kezdeti éhezéssel jár. :)

Back to China

Ismét vagy háromnapi beszámolóval tartozom. Az elején ugyan ígéretet tettem a napi rendszerességre, de nem tudom betartani.

Hétfőn az irodában voltunk, délben elmentünk egy japán étterembe ebédelni. Munka után irány a hotel, majd vacsora a shopping mall-ban. Javaslatomra spaghetti house-ba mentünk Katrinnal. Ez is egy étteremlánc itt Hongkongban. Csak azért írom le, ha netán erre járnátok, még csak véletlenül se tévedjetek be ide!! Borzalmas volt a gombakrémlevesem és a spagettim is, mindkettő valami fehér szósszal készült, ami elvileg tejszín, gyakorlatilag az otthoni kantin finomfőzelékének fehér közegéhez hasonlító, csak annál sokkal sűrűbb, valszeg porból készült, villához ragadó, rossz ízű szörnyűség. És mindez egy vagyonért. Még jó, hogy a leveshez rendeltünk fokhagymás pirítóst, azt azért sikerült elkészíteniük. Na, akkor és ott eldöntöttük, hogy eztán ha nem amerikai étteremlánc, akkor csak ázsiai konyha, mert azt legalább tudják.
Mindketten rosszul voltunk, még sokat próbált kolléganőm is, így előkerült a bőröndömből a duty free-s vésztartalék, az Underberg. Mondanom sem kell, ettől jobb nem lett, inkább rosszabb, nem is értem, mit szeretnek az emberek a gyomorkeserűkben. Az összes vízkészletemet felhasználtuk, és vagy 1 óra közös szenvedés után a másnapi viszontlátás reményében elköszöntünk egymástól. Nekem még gyorsan össze kellett pakolnom a bőröndömet, hiszen másnap ismét átmentünk Kínába és arra az egy napra ki kellett csekkolnom a hongkongi hotelból. Katrinnak nem kellett, így a bőröndömet reggel hála istennek átvihettem az ő szobájába.

Kedden tehát ismét Kína, azon belül Shenzen, egy újabb beszállító. Miután túl voltunk a viziten, ebédelni vittek minket egy kínai étterembe, ahol minden ízlett. Agyon dicsértük a vendéglátót, mire elárulta, hogy rengeteg nyugati látogatójuk van, így már tudják, milyen kajákat szeretünk, és módszeresen olyanokat rendelnek. Nagyon dicséretes! Bár a pekingi kacsát (kacsabőrt) nem tudom, miért erőltetik, annyira nem vagyok elragadtatva tőle. (Igaz, ez sokkal finomabb volt, mint a múltkori, nem volt olyan édes.)
Délután aztán felkerestünk egy culture village (kultúrfalu) nevű helyet, ahol piciben összezsúfolták a legnevezetesebb látnivalókat Kína minden tájáról,

illetve nem csak a látnivalókat, hanem az egyes tájegységek jellegzetes házait, azok berendezését és bemutatják az ottani életet, népszokásokat, népviseleteket.











Érdekes, de túl sok minden egy helyen és nekünk nehezen befogadható.

Sajnos túl kevéssé ismerem ahhoz Kínát, hogy felismerjem az egyes népviseleteket, vagy látnivalókat.


Amíg Sandy rögtön tudta, hogy hol található az a hatalmas Buddha szobor, amit épp kicsiben látunk,

vagy hogy a pekingi palota előtt állunk,

esetleg épp egy tibeti lakóház konyhájában, addig én jóformán csak a Kínai Nagyfalat ismertem fel. (Ez az én szégyenem, tudom. Van mit behozni.)

Persze táblákon ki van írva, de nem mindig van kedve az embernek végigböngészni mindent. Főleg, hogy egész éjjel nem aludtam, csak álmatlanul hánykolódtam gyomorfájással küszködve.
Csak azt akarom érzékeltetni, hogy biztos sokkal nagyobb élmény egy kínainak végigjárni ezt a falut,

hiszen ő tanult róla, tévében látta, míg én nem tudom a látottakat hova tenni.











Ahogy ő sem ismerné fel a mi parlamentünket, vagy Mátyás templomunkat, esetleg Lánc-hidunkat. Ott értettem meg, hogy annak idején miért voltak olyan unottak német vendégeink a Pusztán, amikor mi nagy lelkesen magyaráztuk nekik a magyar népviseletek közti különbséget, és közben elolvadtunk a gyönyörűségtől. Ő meg örült, hogy legalább azt tudja, melyik a betyár. De amikor az jött, hogy a kiskunsági betyár más színű ruhát hordott, mint a hortobágyi, akkor inkább legurított egy újabb snapszot, az a biztos. Neki egy kutya, betyár, betyár.
Miután végigjártuk a falu kb. negyedét (!), besötétedett és beültünk egy mini olimpiai megnyitóra.:) Egy esti előadás, ami egyben cirkusz, varieté,

lézershow és tűzijáték - egyébként Kína történelmét eleveníti fel apró epizódokban.

Nagyon tetszett, elképesztő mire képesek ezek a kínaiak. Viszont döbbenetes volt, hogy nincs taps. Mi egy minősíthetetlen színházi előadás után is tapsolunk legalább negyed órát, már csak tisztességből is, míg ők az előadás vége előtt 5 perccel elkezdenek kifelé özönleni. A biztonsági őröknek kell visszatartani őket kordonokkal, hogy legalább a végéig maradjanak. A shownak még nincs vége, amikor bejön két bohóc, hogy legalább valamelyest megtapsoltassa a közönséget, de show végén felejtsd el, hogy bárki összeütné a két tenyerét. Mikor ezt szóvá tettük Sandynek, azzal reagálta le, hogy a kínaiak mindig sietnek, ergo tapsolni sem érnek rá. Több mint furcsa…
Előadás után taxival mentünk a hotelba. Ismét egy féktelen őrült taxis, alig várod, hogy kiszállhass, de most nem csak halálfélelmedben, hanem azért is, mert térdig jársz az előző utas gyomrának tartalmában, amit fizetségül ott hagyott a hátsó ülés előtt. Nem beszélsz, nem lélegzel, nem nézel, csak koncentrálsz, hogy kibírd. És valahol még meg is érted az előző utast, nem csoda, hogy így járt, neked sem volt egyszerű az utad.
Ismét egy puccos szállodában szálltunk meg, este ott vacsoráztunk, a szálloda éttermében (miután kihevertük a taxis élményünket). Lassan ott tartok, hogy fintorogva gondolok az otthoni kantinos krumplis tésztára, meg marhatokányra, mikor itt jobbnál jobb kajákat eszem. Ugye, miből lesz a cserebogár! Ezt ti sem gondoltátok volna. Ráéreztem az ízére, ha hazamegyek első dolgom lesz keresni egy eredeti kínai éttermet Budapesten és végigetetni veletek a kedvenceimet! Persze pálcikával!:)

Szerdán Kínában nemzeti ünnep volt, így nem dolgoztunk. Kedvünkre lustálkodhattunk a szállodában, mert nagy előnyük Európával szemben, hogy nem kell hajnalban kicsekkolni. Akkorát reggeliztünk, a haltól a párolt zöldségeken, és a tésztán át az édességekig mindenfélét megkóstoltunk. Dél elmúlt, mire újra Hongkongban voltunk, és visszafelé fordult először elő az útlevelem ellenőrzésekor, hogy nem szedtek ki a sorból és nem kellett elballagnom egy, vagy két tiszttel egy külön irodába, külön székre lecsücsülnöm, végigvárnom, amíg mustrálgatnak, majd úgy döntenek, hogy átengednek. Ja kérem, már megszokták a fizimiskámat. Hát igen, nekem sem volt egyszerű!
Visszamentünk a hotelba, újra becsekkoltam, majd bikinire váltottunk és lementünk ejtőzni a szálloda medencéjéhez.

(Fotózni nem lehet, a szállodalakók védelmében, én azért nem hagytam magam.)
Igazi Kánaán, mert a kínaiak nem olyan vízicsibék, mint mi vagyunk. Ugyanis félnek a naptól. (Kínában a fehér bőr a szépségideál, minél sápadtabb, annál jobb - bejövök nekik.:) Nem szívesen mennek ki az utcára sem, ha mégis ki kell menni, akkor UV szűrős (!) esernyővel.) Meg félnek a víztől is, mert úszni sem nagyon tudnak. Márpedig egy szálloda medencéjénél, ha más nem is, de víz, meg napfény, az van. Szóval elég vicces, hogy az úszómesteren túl nem nagyon van más a medencénél. Hatalmas medencecsodák állnak jóformán üresen. Szóval ott töltöttük a délután első felét, majd ismét útra keltünk. Sandy elvitt minket shoppingolni.

Izgalmas volt, annak ellenére jól éreztem magam, hogy ebből a szempontból nem vagyok tipikus nő, mert a vásárlással ki lehetne kergetni a világból. De csavarogtunk, kávéztunk, nézegettünk, írnám, hogy próbálgattunk, de azt nem, mert azt nem lehet. A méregdrága butikokban igen, de a kevésbé drágákban nem. Míg kolléganőm így is bevállalta a dolgot és egy rakás cuccot vett magának, addig én azért attól idegenkedtem, hogy próba nélkül megvegyek bármit is. Bár lehet, hogy ezzel a szokással is megbarátkozom majd, mint a kajákkal :)

és a fél ruhatáramat lecserélem. (Persze, hogy nekik nem kell próbálni, mert szinte minden ruha egy méret (nem vicc!) és hát ők is ugyanúgy néznek ki szinte. Alacsonyak és vékonyak. Elvétve látni csak egy-két magasabb, husikásabb példányt.) Vacsora ismét Mc’Donaldnél volt, többet jártam itt nála, mint otthon két év alatt. Aztán mivel mással zárhatná a kínai a nemzeti ünnepet, mint tűzijátékkal, ha már egyszer őtőle származik.

Apait-anyait beleadtak, 400 000 Eurót költöttek, ropogott az ég alja, nappali világosságot csináltak.

A végét rajtunk kívül alig pár százan várták meg, pedig akkor van a legnagyobb csindradatta, de hát ugye a kínai mindig siet, meg amúgy sem tapsol (most is csak mi tapsikoltunk csodálatunkat kifejezendő), szóval a rendőrök 10 perccel a vége előtt kordonokat bontottak és elkezdett hömpölyögni a nép.

A nagy tűzijátékra aztán megszomjaztunk, és egy-egy koktéllal zártuk a napot egy bárban.