Ismét egy hétvége Hong Kongban

Ma reggel zord hidegre, kemény 23 fokra ébredtem.:)A tegnapi egész napos végeláthatatlan esőzés után (ugye szubtrópusi a klíma, ezt ne felejtsük el, ha egyszer nekiáll esni, akkor aztán úgy igazán) ma végre újra láttam a napot. Már hiányzott. Nem mintha tegnap annyira kerestem volna, hiszen ki sem mozdultam a szobámból a reggelit leszámítva. De térjünk vissza a múlt héthez.

Pénteken este Irena ígéretének megfelelően koreai étterembe vitt minket. Mondta, hogy újabb challange lesz, de miután elhangzott, hogy barbecue, csukott szemmel követtem, mondván attól bajom nem lehet. Igen ám, de amíg mi tarját, zöldséget, kolbászkákat grillezünk, addig ők polipot, rákot, halat, kagylót.

Akadt azért csirke szárny is és marhahús, sőt kolbász is. Csájníz kolbász, hát khmmm. Megkóstoltam, mert annyira kínálták, de egyszer meg kell kóstoltatnom velük a hángérien szoszidzsot, hogy tudják, mi mit értünk kolbász alatt. Ez valami nem tudom milyen eredetű illatos darálék volt. Mikor Katrinnal utólag megbeszéltük a vacsorát, ő találóan azt mondta rá, olyan volt, mintha szappant enne. Újabb meglepetéssel szolgálok: önként ettem meg ezeket a nyavalyákat! Úgy ropogtattam a poliplábat, mint a ropit!

Túlzás, egyet megkóstoltam, olyan, mint a csirkecomb porcos része (az a forgószerű valami), amit otthon soha nem eszek meg. De hát ugye itt soha ne mondd, hogy soha…

Szombaton aztán megbeszéltük, hogy sokáig alszunk, így egy késői reggeli után csak fél háromkor találkoztunk. Katrinnak mindig nagyon tetszett Sandy frizurája, ezért kért egy időpontot Sandy fodrászánál. Viszont mivel láttuk, hogy nagyon borul, előbb inkább felmentünk a Peak-re, még mielőtt eleredne az eső. Villamossal mentünk fel, egy olyan meredek pályán, hogy Katrin szinte rosszul volt. Pont olyan érzés, mint amikor a hullámvasút megindul felfelé. Ott fönn aztán kigyönyörködtük magunkat.

Volt miben! Az egész öböl a lábaid előtt hever, felhőkarcolóstól, tengerestől, szigetestől.

Készítettünk jónéhány fotót, de sajnos elég felhős volt az ég, és ahogy sejteni lehetett, nem sokkal érkezésünk után eleredt az eső. Amikor elállt, felkerestük a fodrászt. Este hatkor értünk oda, tíz után távoztunk. Vágás és festés volt. A kívánt szín: szőke. Ez az, ami a problémát jelentette, és ami miatt elhúzódott a fodrásznál tett látogatásunk. Először bekente a srác neki valami halvány rózsaszínnel, majd nem telt bele 20 perc, lemosta. Gyanús volt, de mondom, ők biztos tudják. Ahogy vágta, és szárította, már látszott, hogy ez nem szőke. Azt mondta, újra festi neki. Így bekente sárgával, majd búra alá ültette, majd rákent a sárgára valami pinket, majd lemosta, megszárította, újra kente valami másikkal, megszárította, de csak nem akart sikerülni. Szerencsétlent már úgy verte a víz, jobban, mint kolléganőmet, aki lesz, ami lesz alapon békességgel végigülte a megpróbáltatásokat. A vége az lett, hogy ő, mint egy paradicsommadár, vagy hat színben pompázik, a barnától a lazacig egy egész palettányi árnyalat ül a fején. Persze szőke tincs nincs. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, Magyarországon egy vagyont fizetett volna, hogy ennyi szín kerüljön a hajára, itt meg 30 euróból és négy óra ráfordításból megúszta.:) A fodrász, szegény annyira kellemetlenül érezte magát, azt mondta, hogy ha nem tetszik, Katrin menjen vissza másnap. Ő vigasztalásul adott neki borravalót is, és megköszönvén a ráfordított időt, távoztunk.
Az új, trendi frizuránkkal (az enyém is, mert én is megszenvedtem érte) aztán beállítottunk Sandy unokatestvérének születésnapi partijára. Ő ugyan egyke, de van 17 első unokatesója, szóval nem volt nehéz egy szülinapost találni. Szerettünk volna átöltözni a partira, főleg én, mert kirándulni amolyan favágó szerkóban mentem, de hát ugye a hajunk elvette az időt. Ahogy beléptünk a bárba, még mélyebbre süllyedt az önbizalmunk látva a divatos göncöket. Sebaj, nem mi vagyunk az ünnepeltek, szépen elvegyülünk és már nem fog fájni a zsebes nadrág meg a reggeli deó. 25 eurónak megfelelő összegért korlátlan fogyasztás járt. Két külön szobában volt a parti, az egyikben az ünnepelt lány rokonai és barátai voltak, a másikban az ő barátjának ismerősei. Mindenki dohányzik, vágni lehet a füstöt. Hangos zene szól, a mélynyomók majd’ leesnek a falról, de tánc nincs. Nekem nehezemre esik ülve maradni, az igazat megvallva. Az időt tánc helyett játékokkal ütik el, kockapóker és kő, papír, olló szerű játékok, amik arra mennek ki, hogy a vesztes igyon.

Tulajdonképpen kulturált keretet adnak az ivásnak. Nem ám csak úgy, a bárpulthoz támaszkodva! Dehogy! Játékosan, okkal. Helyesek voltak, nagyon barátságosak és érdeklődők. Azonnal elfogadtak minket és az ünnepelt különös figyelmet szentelt nekünk. Kettőnknek sikerült elmondani neki, hogy SZÁN JÁ FÁJ LÓ (túl hosszúnak találtuk, így Katriné volt a szánjá, enyém a fájló), ami annyit tesz, hogy boldog születésnapot, ettől aztán elolvadt és mély meghajlásokkal, kis kezeit hálásan összetéve köszönte meg a jókívánságot. Aranyos volt, egész éjjel sürgött-forgott körülöttünk, ellenőrizte, hogy van-e mit innunk, éhesek nem vagyunk-e, nem túl hangos-e a zene, és így tovább. A barátja is egy nagyon jó fej srác, szintén nagyon odafigyelt ránk és ő is a kedvünket kereste. Torontóban élt 15 évet, ott járt iskolába, így aztán sokkal szebb angollal, kínai akcentus nélkül beszél. Vidám, vicces figura, amolyan társaság középpontja típus. Nagyon jól éreztük magunkat, jó volt egy kis ízelítőt kapni abból, hogy szórakoznak a hongkongi fiatalok. Reggel négykor mentünk vissza a szállodába taxival.

Vasárnap a takarítónő ébresztett reggel fél tízkor. Kopogott egyszer, kopogott kétszer, háromszor, én pedig nem reagáltam, remélve, hogy észreveszi magát és elmegy. Nem tette. Csak kopogott, Housekeeping, Madam! De már vagy 10-szer elmondta. Kikiabáltam, hogy nem akarok takarítást, és ő egy halk sorry-val eloldalgott. Eddigre viszont felébredtem, gondoltam, ha már, akkor lemegyek reggelizni. Azt hittem, elég lesz egy zuhany, de olyan füst áradt a hajamból is, hogy gyorsan hajat is mostam. Reggeli után (tudván hogy ugrott a Macau-i program) bevackoltam magam az ágyba, bekapcsoltam a tévét és azon túl, hogy néha kibámultam az ablakon, és hallgattam az eső locsogását ill. bele-bele aludtam a szürke délutánba, nem nagyon csináltam semmit. (Ha ez egyáltalán tevékenységnek számít.)
Viszont ittlétem során úgy kiművelődök csájníz popból, hogy csak na! Miután a millió csájníz és dzsepöníz csatorna a nyelv miatt nem nagyon jöhet szóba (bár egész jól elszórakozom némely szappanoperán), marad a nesönel dzseografik, a diszkáveri, bíbíszí, szíenen és az emtíví. Már végignéztem mindenfajta repülőszerencsétlenséges műsort, meg motorépítőst, meg a Deutsche Welle összes gazdasági és politikai és kulturális fincsiségét (olyan tájékozott vagyok, mint állat), de a kedvencem akkor is a zenecsatorna. Minden előadó végtelen érzelmes, és szomorú és szerelmes, és romantikus. Legyen az nő, vagy férfi, csak úgy folyik az érzelem a dalokból. Sinead O’Connor azt hitte, újat hoz a klipjével a kopasz buksijával, meg a hatalmas könnyeivel, de biztos vagyok benne, hogy nem látott még kínai klippeket. Itt apám mindenki bőg. Minden klip arról szól, hogy az énekes fiú találkozik egy gyönyörű lánnyal, boldog vele, majd szakítanak, vagy a lány beteg lesz, és kórházba kerül. Emiatt aztán potyognak a könnyek rendületlenül. Aztán vagy van hepiend, vagy nincs. De könnyek, azok vannak.
Most ment férjhez egy itteni szupersztár, lázban az ország, mert többé nem fog énekelni (ugye a jó asszony tudja, hol a helye), így aztán mindenhonnan ő folyik. De el kell ismerni, jó a zenéje, maga a csaj is rendkívül attraktív és hangja is van.

Holnap ismét nemzeti ünnep lesz, szóval nem dolgozunk. Majd meglátjuk, milyen idő lesz és attól függően vagy Macau-ra megyünk, vagy jobb híján tovább művelem magam kínai popzenéből. :)