Nem vagyok sem zsurnaliszta, sem szépíró, de múlt hét végén egyszerűen én sem tudtam mit írni. Tán már nincs új a nap alatt.
Most írjak a századik finomságról, amit megkóstoltam?
Vagy az újabb uszodás kalandomról, amikor is tök egyedül úszkáltam a medencében (nem volt gyanús, mert máskor sincsenek sokkal többen), és az úszómester úgy bámult rám, hogy már-már sellőlánynak képzeltem magam, persze csak zárni akartak, de én feltartottam őket…
Vagy hogy megvolt az első útvesztés,
de 3-4 útbaigazító kérdés és néhány hátamon legördült izzadságcsepp után sikeresen megtaláltam a keresett koordinátákat? Mit írjak még? Azt hiszem, ha az ember beleszokik új környezetébe, már nem érzi azt, hogy minden hírértékű, hogy mindenről be kéne számolnia. Már természetes sok minden, ami eddig idegen és ettől fogva érdekes volt.
Persze továbbra is rengeteg élmény ér, sok is ahhoz, hogy szavakba öntsem. Sandy-nek végtelenül hálás vagyok, mindazért, amit itt értem tesz. Szerintem nem lesz lehetőségem visszaadni neki. Próbálom kipuhatolni, mi az, amit szeret, hogy ha majd egyszer Magyarországra jön, én is kényeztethessem őt. Azt már tudom, hogy anyukám kacsamáját imádni fogja és hogy a kastélyok érdeklik, meg a jóképű srácok. Nem lesz gond, mindegyik kívánság teljesíthető.:)
Múlt hét pénteken újra találkoztunk Arno-val, a baráttal, akivel horgászni mentünk. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látom, de nem ő volt az első meglepetés. (Így volt ez a vásáron is, amikor újra láttam azokat az értékesítőket, akiket Kínában megismertem.)
Először ettünk egy nagyot egy shanghai-i étteremben,
aztán elmentünk egy bárba, ahol Arno egy kollégája is csatlakozott hozzánk. Jól éreztük magunkat, hamar elment az idő. Nagyon érdekli őket Európa, azon belül kis országunk, történelmünk, kultúránk. Csak úgy záporoztak a kérdések, az volt az érzésem, hogy (tőlem nem idegen módon) egész éjjel én beszélek.
Hajnalban Arno kíséretében megtettem az első (és egyben utolsó) utam a minibusszal. Ezek a buszosok őrültek! Főleg, hogy éjszaka nincs akkora forgalom, mennek, mint a meszes, a megállóknál nem állnak meg, csak lassítanak és az emberek úgy ugrálnak le a buszról. Úgy éreztem magam, mint egy kínai taxis mögött. Én fel akartam szállni az előző minibuszra, de Arno szólt, hogy meg kell várnunk a következőt, mert nincs több ülőhely. Az út során jöttem rá, hogy tényleg jobb ülni, mert az első kanyarban elvágódnék, ha nem szíjaznám be magam az ülésbe. Aztán miután ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem, Arno fogott nekem egy taxit és azzal mentem tovább, vissza a hotelba.
Szombaton nem találkoztunk Sandy-vel. Azon a napon vásárolgattam.
Megállapítottam, hogy ilyen téren is tudok fejlődést mutatni, ebbe is bele lehet jönni, mint az evésbe, főleg, ha az ember lánya unatkozik. Persze nem gondolom, hogy ez irányú fejlődésem túl jó hatással lenne a családi kasszára, de ugye egyszer élünk…
Vasárnap Lamma szigetére mentünk.
Egy kis sziget, autóforgalom nélkül,
rengeteg külföldivel,
kutyával, bazársorral,
tengeri herkentyűs éttermekkel,
gravitációs wc-vel,
homokos stranddal,
jó levegővel.
Most már elmondhatom magamról, hogy fürödtem a Dél-Kínai tengerben!
Sandy persze nem tartott velem, már az is nagy áldozat volt részéről, hogy a fák árnyéka helyett a parton lévő kövekre ült le, amíg én élveztem a habokat. Itt is hamar lemegy már a nap, hat körül elkezdett sötétedni, akkor visszaindultunk a komphoz, mire odaértünk, már teljesen besötétedett. Visszanézve még láthattam a fényárban úszó öblöt is.
Aztán útközben gyönyörködtem az éjszakai Hong Kong-ban, majd legnagyobb meglepetésemre újra élvezhettem a zenés lézershow-t, végül pedig egy étteremben zártuk a napot. Mondtam Sandy-nek még a lézershow előtt, hogy nyugodtan menjen haza, hazatalálok egyedül is, de miután nem sokkal előtte meséltem el neki az útvesztős sztorit, el nem mozdult volna mellőlem a világ minden kincséért sem. A metróállomáson is egészen a kapukig kísért és szerintem csak akkor volt nyugodt, amikor látta, jó metróra szálltam.
Itt hadd jegyezzem meg, hogy hálás vagyok C-I-A-nak minden egyes sorért, amit a szétszórtsággal kapcsolatban írtak. Azon túl, hogy magamra ismertem, nagyokat nevettem. Csak remélni tudom, hogy anya is olvasta és belátja, hogy nem én vagyok az egyetlen, mert ez egy defektes nemzedék. Olvasás közben arra is rájöttem, hogy bizony működik a zsák a foltját elmélet. Nem kerestelek titeket, mégis egymásra találtunk. A képbe csak C. nem illik bele, mert ő mindig tudta, hogy állnak körülötte a dolgok. Ha C. nincs, talán még mindig ott toporgok az egyetem ’A’ épületében, mert fel kell vennem az indexemet, meg az óráimat, meg a mit tudom én mit. (Ehelyett én inkább zsírkáztam a Drink Tracyben…) Utólagos köszönet C.-nek.
Borcsa mindig azt mondja, nem vagyok hülye, egész egyszerűen csak kiszórom a fejemből azokat a dolgokat, amik nem fontosak. De hogy ennyi jelentéktelen dolog legyen, azt azért nem hinném…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése