Musiknacht Esslingenben

Ott hagytam abba, hogy Katrinnal bemegyünk Stuttgartba. Ez így is történt. Délután egyre jött értem az apartmanhoz. Káprázatos, napsütéses, szinte langymeleg időnk volt, élmény volt szabad levegőn lenni. Felvettük egy barátnőjét, meg egy magyar kollégát és bementünk Stuttgartba. Addig tetszett a program, amíg csavarogtunk az utcákon, utcazenét hallgattunk, Bratwurstot ettünk, s a Glühwein-szezont megnyitandó, megittuk az első forralt borunkat. Aztán ők úgy gondolták, hogy mi leküzdhetetlen vágyat érzünk egy kis vásárlásra és bekeveredtünk a König Strasse-ra shoppingolni. Hurrá, oda az épp kialakult kellemes hangulatom. Millióan voltak, fél Stuttgart vásárolt, nekem pedig semmi kedvem nem volt hozzá. Végül anélkül, hogy bármit vettem volna, végigasszisztáltam, ahogy a két német barátnő butikból ki, butikba be, növeli a kis tatyók számát. Magyar fejlesztő kollegánkat addig egy elektronika áruházban hagytuk, gondoltuk jobb, ha azzal üti el az időt. Aztán hamar belátták, hogy ennyi ebből nekünk elég volt (különben láttam egy csizmát, 33,5-est, gyönyörű volt, és csak 400 Euro(!), más nem keltette fel az érdeklődésem), ezért hazamentünk, hogy felkészüljünk az előttünk álló estére.
Esslingenben volt Musiknacht. Miután én a mi utcazene fesztiválunkra asszociáltam, beöltöztem, mint egy iraki medve (tudom, képzavar, de nekem tetszik), nehogy megfázzak. De ők nem az utcákon zenéltek, hanem különböző kocsmákban, bárokban, különböző stílusokban. Még többen voltak, mint a König Strassén, egyszerűen levegőt alig lehetett kapni, a kezemben pedig télikabát, rajtam pulcsi, mellény, biztos, ami biztos. Befizettünk az első kocsmában 12 eurót, azzal a karszalaggal aztán egész éjjel róttuk az utcákat, bárhová bemehettünk, ami épp megtetszett. Így aztán hallgattunk "Play that funky music, white boy"-t punk-rock stílusban, Sting-et Englishman in New York-kal, meg U2-t With or without you-val. Innen asszem túl hamar távoztunk, még igazán hallgattam volna az egy szál gitárral játszó Utcakutyára emlékeztető emberkét. Túránkat folytatva átmentünk egy újabb bárba, ahol német barátaink éktelen tombolásba kezdtek, mert általuk jól ismert német slágerek szóltak. Nagyon populáris számok lehettek, mindenki énekelte őket. Volt valami kézbe köpős, "Ja, ja, ja, jetzt wird wieder in die Hände gespuckt...",

meg egyéb vicces dalocskák, iszonyatosan bonyolult refrénekkel, úgyhogy hamarosan azon vettem észre magam, hogy velük énekelek én is. Mókás volt, tetszett nagyon. Aztán mentünk tovább, egy diszkóba, ahol mai zenék, aztán egy másikba, ahol a 80-as, 90-es évek zenéi szóltak. Itt már hatan voltunk lányok az egyetlen férfi kollégával. Táncoltunk, buliztunk, jól éreztük magunkat. Valamikor negyed öt tájban fogtunk egy-egy taxit és haza indultunk. Én voltam az egyetlen, aki egészen Farkasfalváig ment (adekvátabb fordítás nem jutott eszembe), viszont nem tudtam a címet, csak a hotel nevét (ez olyan typisch Enzsé). Török taxisunknak ez nem volt elegendő, és miután nem volt a GPS használatához elvárható tudás birtokában, nem jutottunk dűlőre. Körözött velem, és teljesen kétségbe esve kérdezte, hogy most mi lesz. Én nem voltam ekkora pánikban, mondtam neki, hogy nyugi, kiszállok, majd valami lesz. Aztán, mivel nem mert egyedül hagyni a farkasfalvai utcákon, addig nyaggatott, míg eszembe jutott, hogy egy Aral kút van a közelben. Azt nagy nehezen bepötyögte és elfuvarozott az Aralhoz. Ott állt egy fiatalember a járdán, háttal nekünk. Elköszöntem a taxistól, adtam neki borravalót, mert megindított az aggódása és kiszálltam. A fiatalembert megkérdeztem, hogy ide valósi-e, mire ő megfordult és láttam, hogy jól sikerült az estéje, mert rettenetesen be volt rúgva és véres volt a homloka, valszeg elesett nem sokkal előtte. Megkérdeztem mi történt, mire ő közölte, hogy baleset. Nem akartam mélyebben belemenni. Kértem, igazítson útba, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elkísér. Állapota ellenére rendkívül udvarias, kedves fiú volt, magamban jól szórakoztam az egész lehetetlen szituáción. Minden előzetes esélylatolgatás szerint képtelenség volt, hogy én bárkire ráakadjak Farkasfalván hajnali fél ötkor, és erre a taxis pont ott tesz ki, ahol ő ácsorog. Kellemes csevegéssel telt a sétánk, mint írtam, jókat mosolyogtam a srác igyekezetén. Azt hiszem, jobban beszéltem, mint ő.:) Háromnegyed ötre haza is értem, becsuktam magam mögött az ajtót, és utána gondolkodtam el, mennyire bátor vagyok, hiszen mi van akkor, ha nem ennyire jámbor a fiú…

Vasárnap nem történt semmi érdemleges, azon túl, hogy én hülye még az RTL-en futó „Supertalent” című Megasztár féle tehetségkutatón is bőgtem, mert olyan édes gyerkőcök léptek fel, olyan bájjal és tehetséggel, ami mélyen meghatott.

Ma reggel újdonsült osztrák ismerőseimmel mentem be a céghez, mert nem volt más, aki elvigyen. Ill. dehogynem, egy busz megy reggel hétkor. Mivel reggeli is reggel héttől van, arra akartam megkérni a háziurat, hogy hadd menjek egy kicsit korábban reggelizni, mire ő felajánlotta, megbeszéli osztrák vendégeivel, hogy vigyenek magukkal, hiszen ők is Nyúlházára tartanak. Rendben van, nem ellenkeztem. Nagyon barátságos emberek, akik itt kénytelenek folytatni fejlesztői munkájukat, mert a több mint 300 fős osztrák gyárat egyik napról a másikra bezárták. Döbbenet.
Mindenesetre nagyon jól bánik velem a háziúr. Induláskor még a kezembe nyomott egy csokit (rájöttem, hogy nem tudom, hogy kell írni a csoki nevét…ha eltévesztem, akkor macskakaja lesz belőle), hogy azt adjam majd oda köszönetképp az osztrákoknak. Cserébe úgy döntöttem, kitakarítom neki az apartmant, egyszer úgy rendesen, de előre sajnálom a pókocskákat, mert eddig olyan jól kijöttünk egymással….
Ma TV-Abend lesz, Katrinnál megnézzük együtt az itt nagy sikerrel futó valóságshow-t, „Bauer sucht Frau” címmel. Állítólag ez a legjobb műsor, ami létezik. Kíváncsi vagyok!