Megérkeztem

Megérkeztem. Szeptember 15-én, helyi idő szerint fél kettőkor.
Szeptember 14-én indultam útnak, délelőtt 11-kor. Bécsből indult a repülőm 14:15-kor, 16: 35-kor már a londoni Heathrow-n voltam. Három órám volt az átszállásra, fél óra alatt túl voltam mindenen, szóval ott vegetáltam az indulásig. Magyar idő szerint negyed nyolckor indultam Hongkongba. A repülőn óriási szerencsém volt, mert nem ült mellettem senki, így a karfákat felhajtva kényelmesen el tudtam feküdni a három ülésen. A brit kaja még ízlett is, bár jobban örültem volna, ha ausztrál vörösbor helyett magyart szolgáltak volna fel. Kb. hat órát sikerült alvással töltenem, szóval nem panaszkodom. Magyar idő szerint reggel fél hétkor, itteni szerint fél kettőkor érkeztem meg. Leszálláskor elbűvölt a látvány, igazán lélegzetelállító Hongkong felülről. Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csak felülről, mert kiszálláskor megcsapta az orrom az a furcsa, sajátos, nem túl kellemes Kína szag. Tehát émelygésemet megállítandó kénytelen voltam nem levegőt venni, vagy ha mégis, kizárólag szájon át, az orrnyílásaim diszkrét eltakarásával. Az ellenőrzéseken is simán átjutottam (legnagyobb meglepetésemre, hiszen biztos voltam benne, hogy legalább a csomagon eltűnik, vagy tudtom ellenére lejárt az útlevelem, vagy egyéb kalamajka adódik, de nem), csak a vámon szedtek ki a sorból. Nem tudom, mivel kelthettem gyanút, mindenesetre bebukták a remélt nagy fogást, tiszta voltam. Ahogy azt megbeszéltük hongkongi kolléganőmmel, a taxis várt rám, elvitt a komphoz, amivel egy órás ringatózást követően rögtön átléptünk Kínába. Sajnos fényképek nem születtek, mert a 33 foknak és a magas páratartalomnak köszönhetően akkora a pára, hogy jóformán az orromig nem látok el. A kínai vámosok megint kiszedtek a sorból, ott is le kellett ülnöm a kispadra. (Azt gondoltam, ez otthon maradt kollégáim búcsútréfája, de időközben rájöttünk, hogy régifajta útlevelem van, ami megzavarja őket.) Zhuhaiba érkeztünk, ami az itteniek elmondása szerint Kína legromantikusabb városa. Maradjunk annyiban, hogy tapasztalás híján inkább elhiszem nekik. Hamar becsekkoltunk a hotelba, még hamarabb lezuhanyoztam, és indultunk vacsorázni az egyik beszállítónkkal. A góré asszisztense, Jasmine jött értünk. Hát apukám, nem semmi, ahogy vezet. A kocsi kínai szaga miatt érzett hányingeremet hamar elnyomta a félelem miatt érzett hányinger. Dupla záróvonal nem számít, nem kerítés, ott forgolódtunk jobbra, balra, mintha legalább a rutin pályán sajátítanánk épp el az ipszilont. Dudált mindenki, de mit nekünk. Az első dupla záróvonalas megfordulás után rájött, hogy mégsem arra kell menni, úgyhogy megismételte a mutatványt a másik irányba. Esküvői meneten nem dudálnak annyit, mint ebben a szituban, de nem érdekes. Aztán bementünk egy Kína szagú étterembe. (Azt nem is mondtam, hogy a hotel is egy csoda, egy luxus komplexum, de nekem minden büdös. Hozzáteszem az orromnál talán csak a gyomrom érzékenyebb.) Bénáztam a pálcikákkal, aztán kértem inkább kést és villát. Hát mit mondjak. Az egész vacsiban a vörösbor ízlett a legjobban. Elkeseredve latolgattam, hogy tudnám megúszni a maradék hat hetet. Forgott minden körbe lézi szuzin, de nekem nem tudtak elég szépet és finomat hozni. Arra jutottam hosszú lamentálásaim közepette, hogy minek utazik a Távol-Keletre az, aki a tegner gyümölcseit és a halat sem szereti. Rögtön az első falatnál vmi gumiszerű fehér ismeretlenség került a számba, amitől megint rosszul lettem, a mai napon már sokadszorra. Volt malac is, meg marha, de olyan ízesítéssel, ami nem fehér embernek való. A Shell kagyló tartalma volt a legehetőbb. És mosolyogva bizonygattam vacsora végén mindenkinek, hogy mennyire ízlett. Úristen, mi lesz velem?! Mindenesetre nemrég ettem gyorsan egy milky wayt, nehogy elfogyjak. Most lefekszem aludni, mert hosszú volt a mai nap. Holnap megpróbálok internetezni is, ebben a hotelben egyelőre nem jutottam hozzá.