Kicsi a világ!

Tegnap sok-sok sms után végre sikerült találkozni egy régi, kedves barátunkkal, aki nyár óta itt él Kínában. Ő keresett meg, tudott arról, hogy HK-ban vagyok. Meglepett nagyon, hogy képes azért átjönni Kínából HK-ba, hogy egy órácskára találkozzunk. Ugyanis csak egy lopott ebédidőre futotta. Örülök, hogy jól van, nagyokat nevettünk hasonló élményeinken. Arra meg aztán igazán büszke vagyok, hogy én választottam éttermet, sőt még kaját is! Nem volt könnyű dolgom, hiszen ő vegetáriánus, én meg hát ugye köztudottan hadilábon állok a halakkal és vízi barátaikkal, de mondhatom, nagyon jól választottam, finom volt a „sárga virág” nevű hal is, meg a zöldségtál is. Arról tán még nem írtam, hogy megfogalmazódott bennem, ha valaha vegetarianizmusra adnám a fejem, csak és kizárólag Ázsiában. Olyan varázslatos dolgokat bírnak kihozni a zöldségekből, hogy minden alkalommal le vagyok nyűgözve. Azt nem mondanám, hogy szépen ettünk, de legalább jót.:) Az egész halacska egyben feküdt előttünk szálkástól, uszonyostól, fejestől, farkastól, mi pedig nekiláttunk pálcikával szétbombázni szegénykét. Nem sokkal később azon kaptuk magunkat, hogy a pincérektől elkezdve a takarítónőkön át a vendégekig mindenki elhűlve bámulja a jelenetet. Szerintem sokat tanultak tőlünk, főleg, amikor már bevetettük a kanalat, végül pedig a kezünket is…
Aztán felnéztem, és magyarul elmagyaráztam nekik, hogy igen, tudjuk, hogy elég sajátos a technikánk, de éhesek vagyunk és akkor is meg fogjuk enni, ha nektek nem tetszik! Különben meg Magyarországon ti is beleborítjátok a mákos tésztát a babgulyásba, úgyhogy be lehet fejezni a csodáskodást! Ekkor aztán szétszéledt a bálvánnyá vált pincérsereg, hirtelen mindegyik talált magának munkát.
Sajnos a hal nem a legideálisabb táplálék, ha az ebédet evés helyett inkább beszélgetéssel akarod tölteni, szóval sietnünk kellett, hogy be tudjuk fejezni, mert hipp-hopp letelt az egy óra, és Tamás, ahogy ott termett a semmiből, azon mód el is viharzott. Kellemes élmény volt, évek óta nem találkoztam vele otthon, itt pedig összehoztuk a találkozást.

Munka után ismét felkerekedtem, mert még egy utolsó alkalommal nyakamba akartam venni a várost. Térképpel a kezemben nyugodt voltam. De jelentem, így is sikerült elkavarnom, forgattam az írást, jobbra, balra, körbe-körbe, csak nem akaródzott szembejönni a helyes irány. Átmentem egy ruhapiacon. Aztán egy zöldség-gyümölcs piacon. Aztán egy kifőzde soron, egy halpiacon, majd egy hentesáru piacon. (A Köjál letérdelt volna.) Aztán egy aranyhal piacon. Aztán egyre sötétebbek voltak az utcák és egyre több zsebre tett kezű suttyó támaszkodott a villanyoszlopoknál. Én egyre jobban szorítottam a táskámat. Térkép csak forgott, mind gyűröttebb és gyűröttebb lett. (Meg az is, aki forgatta.) És aztán hirtelen, mikor már azt hittem, most minimum egy sintértelep jön, meglett a bazársor, amit kerestem. Kellett egy új bőrönd, mert a nagy igénybevétel, a sok utazás Kínában megtépázta az elődöt. A bátyám sírt volna, ha látja a húgát alkudozni. De nem lehet mindenkinek vérében az üzlet. Végül szerintem nekik jó bizniszt csináltam és hazaküzdöttem a dög nagy koffert, ami miatt tele a lábam lila foltokkal. Azt hittem kövekkel rakták tele, olyan nehéz volt. A szobámban aztán megmértem az új szerzeményt: tök üresen 6 kg! Wow! Nem bántam volna, ha ez a kaland kimarad, de ezt is túléltük, bőrönd is van, meg épségben haza is értem.