Szuzi és az óra

Ma nem nagyon van mit írnom, hiszen tegnap nem sok minden történt. Meló után Katrin vásárolgatni készült, de nekem semmi kedvem nem volt. Mint írtam, egyszer-egyszer elmegy, de hogy minden délután butikozzak, na az nem az én világom. Persze őt is megértem, jövő héten utazik haza és még nem nagyon vásárolt az otthoniaknak. Lényeg, hogy elváltak útjaink, ő maradt a shopping mallban, én visszamentem a szállodába. Éreztem, hogy valami mozgás kell, ami kikapcsol, úgyhogy lementem a medencéhez. Úsztam, gőzfürdőztem, pihentem, megint úsztam, megint gőz, megint pihi…
Nagyon jól éreztem magam, szinte elrepült az este. Fél kilencre beszéltünk meg Katrinnal találkozót, ezért nyolckor boldogan, feltöltődve, kipihenten felballagtam a szobámba. Ahogy beléptem, észrevettem, hogy nincs meg az órám. Őrült pánik, keresés, kutatás, rohanás vissza a medencéhez, riasztottam a recepcióst, az úszómestert, a koreai csoportot az öltözőben, mindenki az én órámat kereste. Persze nem lett meg. Csalódottan, feldúltan és (biztos) magas vérnyomással tértem vissza a szobámba. Gondoltam, nesze neked wellness! Újra nekiálltam keresni, amikor is eszembe jutott, hogy eredetileg fürdőköntösben akartam lemenni, de mégsem volt merszem ennyi prűd ember között egy szál semmiben lecsettegni a medencéhez, így visszaöltöztem utcaiba és úgy mentem le. Az óra pedig ott pihent a köntös zsebében…
Aki jól ismer, az tudja, milyen szeleburdi és feledékeny vagyok. Csak én lehetek ilyen hülye. (A helyesírás ellenőr megjegyzi, hogy „Ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni!” Nahát!) Ez annyira tipikus, hogy már szinte hiányzott. Katrin úgy nevetett, mikor elmeséltem neki, hogy fél Koreát mozgósítottam az órámért, és végtelenül sajnálta, hogy nem láthatta a jelenetet.

Most megyünk ebédelni. Nem tudom, milyen éttermet választ Irena, szép lassan megismertet bennünket az egész ázsiai konyhával. Tegnap délben vietnámit ettünk, ma este koreait fogunk. (Visszaolvasva irományaimat szinte csak arról írok, ami nem ízlett, de higgyétek el, jóval több minden van, ami ízlik.)

Hétvégére megcéloztuk a Victoria Peak-et, és Macau-t, de tájfun érkezik vasárnap, amit nagy esőzések előznek meg, így lehet, hogy egész hétvégén a szállodában kell maradnunk.
Adrey, elolvastam a könyvet, és nagyon tetszett. Köszönöm. Mivel Katrin is épp végzett az övével, cserélni fogunk. Valamikor csak visszakerül hozzád!

Közben megvolt az ebéd is. Végül kínaiba mentünk és nagyon fincsiket ettünk.

Azt mondják az itteni kollégák, hogy elképesztő fejlődést mutatok, emlékeznek még az arcomra az első kajálásokkor és most csak mosolyognak, látva, hogy milyen örömmel eszem végig a menüt. Azért vagyok egyedi, mert eddig az volt a tapasztalatuk, hogy aki az elején nem szerette az ázsiai konyhát, az később sem szeretett bele. De tudattam velük, hogy ilyen vagyok. Nem csak Kínában ódzkodom az újtól, hanem úgy általában, bárhol, bármi legyen is az. Aztán ha egyszer felismerem, hogy nem rossz az, akkor már nincsen semmi baj, megjön a bizalmam. Csak nálam ez eltart egy darabig, és ha kajáról van szó, akkor sokszor bizony kezdeti éhezéssel jár. :)