Macau

Tegnap ugyan borult volt az ég, amikor reggeli után kimentünk a szálloda elé az időjárást megítélendő, de úgy döntöttünk, hogy mivel nem esik, elmegyünk kirándulni. Így aztán 10-kor Katrin és én útra keltünk, hogy felfedezzük az egykori portugál gyarmatot, Macau-t. Hajóval mentünk, egy óra volt az út. Amikor leszálltunk a hajóról, láss csodát, verőfényes napsütés és hőség várt. Amíg a kínai rögtön magára húzta az összes létező sálját, váll- és fejkendőjét, dzsekijét és esernyőjét, addig mi nekivetkőztünk, hátha lesz egy kis színünk. (A hajón megint meg kellett fagyni attól a hülye klímától! Néha az az érzésem, nem normálisak! Ennyi energiát és pénzt fordítani arra, hogy az egész országban dermesztő hideget csináljanak, majd forró vízzel és teával melegítsék fel a reszkető turistát, hát nem tudom. Az okosok a csúcstalálkozóikon tán szóvá tehetnék, hogy ez értelmetlen.)

Macau Kína Las Vegas-a, telis-tele kaszinókkal, hotelekkel, pénzzel, luxussal.

Már a hajóállomáson várakoznak a hotelok és kaszinók transzferbuszai a turistákra.
Alig szállsz le a hajóról, kapsz vagy 5 sms-t, mindegyik kaszinó pénzszórásra invitál,

akad olyan is, amelyik 100 dolláros (kb. 10 eurós) vouchert ajánl fel, ha új tagként regisztráltatod magad cserében. Jöttünk, mentünk,

kaszinóból ki, kaszinóba be, fényképeztünk,







de bent nem engedik, úgyhogy legnagyobb sajnálatomra egy elmosódott villámképem született csak.

(Mert a tiltás ellenére azért megpróbálkoztam. De azonnal ott termett egy gorilla, szóval beláttam, hogy nokámálá! Ezt még a hotel medencéjénél tanultam, ugyanis – mint már írtam - ott sem lehet fényképezni. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, mit akar mondani az úszómester…)
Nem játszottunk, még azt a felajánlott tíz eurót sem tettük fel, amit azért valahol sajnálok. Sosem vonzott hála isten semmiféle szerencsejáték, de ha már egyszer ott vagyok, és ha már adnak is 10 eurót, akkor azt egy rulett asztalnál feltettem volna. Nem állt volna fenn a veszély, hogy nem tudom, hol a határ. Valszeg már az első körben elvesztettem volna, és mosolyogva távoztam volna. De így nem tudtam meg, mellém állt volna-e a szerencse. Viszont biztosak lehettek benne, hogy hazamegyek. Ugyan nem Louis Vuitton táskával, meg Gucci cuccban, de hazamegyek. (Bár, ha végigsétálok Mong Kok utcáin, akkor az ottani árusoktól fillérekért beszerezhetek bármit. Azt még nem meséltem, hogy Katrin is akart venni órát egy ilyen lolex vocsíz árustól, öt db nevenincset adott volna a pasi 10 euróért. Katrin azonban látta, hogy Gucci-ja is van, erre a fazon azt mondta, hogy jaaa, az 30 euró, mivel az eredeti... Jót nevettünk, és továbbálltunk.)
Szóval nem tudok milliós nyereményről beszámolni.

Tovább sétáltunk hát Macau utcáin, egészen az óvárosig.

Nagyon érződik a portugál hatás, de ha őszinte akarok lenni, még európaibbat vártam.

Ahhoz azonban eltelt már jó pár év, hogy összekeveredjen a portugál hatás a kínaival, így pl. a főtéren lampionok lógnak keresztben-hosszában.

De meséljenek a képek:





Mindenesetre érdekes volt látni Macau-t. A történelem szinte megelevenedett, a falak szinte meséltek a múltról.

Hosszú évszázadok lenyomata, hangulata, illata lengi be ezeket az utcákat.Huhh, átmentem Kandász Andreába...:)
(Itt jobban megőrizték a régit, a múltat. Hong Kongban már talán csak a fejlettség és az angol nyelv ismerete az, ami emlékeztet arra, hogy valaha angol gyarmat volt. Macau-n viszont néhány utcácskában mintha megállt volna az idő.

Mintha még mindig ott cipelnék a kis kínaiak a világos öltönyös, csizmás, kalapos, nagy bajuszú, pipázó gyarmatosítókat a riksáikon.) Jól éreztük magunkat, elrepült a nap. Én még ugyan szívesen elidőztem volna (főleg, hogy a katedrálisnál épp kezdődött egy jazz koncert), de vissza kellett indulnunk, mert még volt előttünk egy másik projekt arra az estére.

Negyed nyolc volt már, amikor visszaértünk. A határátlépéssel most sem volt semmi gond, bár amikor újra beléptünk HK-ba, és túl voltam az útlevélvizsgálaton, megindult felém nagy léptekkel két tiszt. Én megtorpantam, gondoltam, ok, már ismerős, vezessetek, megyek veletek, ahová kell; Katrin szintén megállt egy pillanatra, de elmentek mellettünk. Erre mi egymásra néztünk és olyan kacagásban törtünk ki, mindketten biztosak voltunk benne, hogy megint van egy plusz köröm. :)
A hajóállomásról egy plázába vezetett az utunk, megint vagy 8 emelet, millió üzlet és shoppingolás. Engem nem érdekelt cseppet sem, de szívesen elkísértem Katrint, aki annak ellenére, hogy még mindig nem vett semmit az otthoniaknak, most is csak magának vásárolt. Nagyon élvezte, én kevésbé, de eljött velem kirándulni, szóval fifti-fifti. A napot egy kínaiban zártuk, ahol sikerült olyan mennyiségű kaját rendelnünk (még tapasztalatlanok vagyunk), hogy a végén alig bírtunk felállni az asztaltól.