Elaludtunk

Az elmúlt két napban nem történt semmi említésre méltó. Tudom, mindig így kezdem, aztán mégis kisregényt írok. Hétfőn iroda, ebéd egy thai étteremben, ahol minden méregerős volt, füstölt még a hajam is. A levest 4 hősi kanál után kénytelen voltam félretolni, mert azt hittem, nem érem meg a folytatást. Utána kérdezte Sandy, hogy ízlik a gombás, zöldbabos, rizses csirke, mondtam, nem tudom, mert nem érzek semmit, még azt sem, hogy a számban van valami. Aztán kaptam rózsa-gyömbér-citrom jeges teát, ami azon túl, hogy nagyon ízlett, csillapította a fájdalmamat. (Nagyon tetszik, hogy a mai napig gyógyszerek helyett gyógynövényeket használnak, az irodában is vannak a szekrényben gyógyfüvek, -teák és nagyon jól tudják, mi mire jó. A rózsa pl. fájdalomcsillapító.) A megpróbáltatások ellenére nagyon finom volt az ebéd, már amit éreztem belőle.
Kedden és ma egy-egy elektronika kiállításra mentünk. Tegnap fél kilencre beszéltünk meg találkozót. Én még hétfő este, úgy, mint máskor is, beállítottam a telefonom hétre. De nem emlékszem, hogy csörgött volna az a kacat. 8 óra 12 perckor néztem rá az órámra és öntudatlanul kiugrottam az ágyból, gyorsan magamra rángattam az első göncöt, ami a kezembe akadt, fogat mostam és rohantam hanyatt-homlok a metróállomásra, ahol még jegyet kellett vennem, és 2 megálló választott el Sandy-től. Amikor megérkeztem, épp háromnegyed kilenc volt. Útközben próbáltam Sandy-t hívni, de nem sikerült, gondoltam, ha hiányzom neki, biztos rám csörög. Azonban amikor megérkeztem, Sandy nem volt sehol. Tán a keresésemre indult? Ezen morfondíroztam, amikor megláttam őt ugyanolyan ziláltan, kócosan és szétcsúszva érkezni, amilyen állapotban én is voltam. Nem győzött bocsánatot kérni. Megnyugtattam, hogy 10 másodperce értem ide, mert én is sikeresen elaludtam. Persze nem volt gond, időben odaértünk a vásárra. Mára, ebből tanulva beállítottam minden lehetséges ébresztést, a saját és a céges mobilon, sőt az asztali ébresztőn is. Nekem sikerült is ott lenni időben a megbeszélt helyen. Kolléganőmnek sajnos ma sem. Egyébként nem is emlékszem, hogy egyszer is odaért volna valahová időben…nem erőssége a pontosság. :)
Tegnap kínait, ma vietnámit ettünk. Rengeteg az étterem, mégis ebéd- és vacsoraidőben állandóan sorban kell állni. Ez egy utálatos valami. Mint nálunk a hivatalokban, bankokban. Kapsz egy sorszámot, aztán szólítanak. Volt étterem, ahol egy órát álltunk! Azt hittem, hülyét kapok. De nekik ez teljesen természetes. Jellemző rájuk, hogy nem otthon főzőcskéznek, hanem éttermekbe járnak, már reggelizni is! Összegyűlik a család apraja-nagyja, és órákig teáznak, meg dim sum-oznak, főleg hétvégente. Jobban is élnek, mint mi, de amúgy is megtehetik, hogy éttermekbe járjanak, mert egészen olcsókat is lehet találni. Volt, hogy négyőnknek került 13 euróba a több fogásos kaja, meg az ital hozzá.
Ők nem nagyon esznek hideget, már reggelire is meleg ételt fogyasztanak. Na meg az elmaradhatatlan tea. Eleinte furcsa volt, hogy alig ülsz le az asztalhoz, már töltik is a csészécskédbe a zöldteát, és az ebéd folyamán még vagy húszszor. Én is illendőségből megittam, aztán a pincér újratöltötte, aztán megint megittam, és a pincér újratöltötte és ez így megy az egész étkezés folyamán. Nemcsak felmelegít, hanem az emésztésre is jó hatással van, arról nem is beszélve, hogy ezért nem kell fizetni, ez jár. Ma már én integetek, ha ne adj’ isten nem vennék észre, hogy két falat között kiittam a teámat. (Mert itt integetni kell. És nem illik felállni az asztaltól, azért mondjuk, hogy újra tölts magadnak, ez az ő dolguk. Egy lányka mindig ott áll az asztal mellett, mást sem csinál, csak teát töltöget, és folyton tiszta tányért rak eléd.)
A tömegközlekedés is nevetségesen olcsó. Max. 1 euróért eljutsz a város túlsó végére metróval, ma pl. kemény 55 Ft-ot fizettem a kompon.:)
Nincs is egyetlen ellenőr sem sehol, mert ilyen árak mellett senkinek nem jut eszébe, hogy potyázzon. A taxi itt azért drágább, mint Kínában, de egyszer-egyszer ki lehet bírni.
Ma Sandy East Tsim Sha Tsui :) egyik éttermébe akart elvinni, azzal azonban nem számolt, hogy ahhoz, hogy oda eljussunk, bizony ki kell menni a napra. Nem gondoltam, hogy ez neki ekkora sokk, de az! Ahogy kiléptünk az utcára, befésülte a haját az arcába, lehúzta a kardigánja feltűrt ujját és mindkét kezét védelmezőn az arca elé tette, nehogy egy kis színe legyen. Ezzel szemben én, mint Meg Ryan az Angyalok városában (mindenről filmek jutnak eszembe) a nap felé fordítottam az arcomat és mint általában, most is elégedett voltam az élettel. Nem is értem őket, a napfény vidámmá tesz és feltölt, de ők minden elképzelhető módon összeépítik az épületeket, nehogy véletlenül ki kelljen menni az utcára. (A metróállomásról egyenesen eljutok a hotelba a plázán keresztül, anélkül, hogy ki kéne tenni a lábam az utcára.) Végül mégsem ott ettünk, mert millióan voltak.
Tettem egy új felfedezést: nem bírom a tömeget. Ha tele van már a metró, vagy a lift, nem gyűröm be magam, hanem megvárom a következőt. Amikor megérkezünk valahová, több száz ember kiözönlik a metróból a mozgólépcsők felé, én lelassítok és megvárom, míg oszlik a nép. Mindig jóízűeket kacag és azt mondja, ha egyedül lenne, akkor ott rohanna velük, de velem kénytelen ráérősen sétálni. Én komolyan szédülök ettől a tömegtől, nyomaszt. Mondtam neki, hogy nálunk ahhoz augusztus húsz kell, vagy tüntetés, hogy ennyi ember összezsúfolódjon. Azon is nevet, hogy amikor pl. két mozgólépcső visz felfelé, az egyik tömve van, a másik üres, akkor én természetesen az üressel megyek. Hát a fene sem nyomorog, mikor van más lehetőség is. De nekik tényleg eszükbe sem jut a másikat választani, szerintem ők akkor szédülnek, ha nincs körülöttük ember… Persze különbözőek vagyunk, az élet ettől szép.